Új fanfic a láthatáron

Halihó! Egy újabb fanfictiont kezdtem el, most JongKey témával. Hosszú, komoly hangvételű ficinek ígérkezik, ha valakit érdekel, akkor katt! ^^

http://runaway-jongkeyfic.blogspot.hu/

Üdv nektek!

31. rész: Csak kristály tisztán (utolsó rész)

(Jonghyun szemszög)

Kinyitottam a lánynak a szoba ajtaját. Ő még mindig kissé részeg volt, úgyhogy segítettem neki kitalálni az ajtón, és hívtam egy taxit neki, ami elvitte őt.
Hát megtettem. Megtörtént. A dühöm idáig elvezetett... hogy ilyet tettem. Utólag elgondolva, higgadtabb fejjel némi bűntudat is támadt bennem, hogy talán túllőttem a célon. De ha egyszer annyira fájt, hogy Minnie a szemembe hazudik... folyamatosan... Miért teszi ezt velem? Amikor megpróbáltam a lehető legjobb lenni hozzá?
A fejemet fogva ballagtam vissza a nappali felé, mikor egyszer csak azt vettem észre, hogy Taemin kiront a fürdőből, erősen megfogja a karomat, majd berángat a nappaliba, megfogja Minho karját is, és bevonszol minket a hálóba.

(Taemin szemszög)

Sosem voltam még olyan bátor és elszánt, mint akkor. A fürdőből kijőve amint megláttam Jonghyunt, azonnal karon fogtam, és Minhot is, aki gyanútlanul üldögélt a nappali kanapéján. Mindkettőjük megszeppent arcot vágott, és be is rángattam őket a hálószobába. Magunkra csuktam az ajtót, és leültem az ágyra.
- Most letisztázunk MINDENT.
Egyenlőre még sokkhatás alatt lehetett a két srác, mert csak érthetetlenül pislogtak rám. Először Minhora néztem, aki felvont szemöldökkel leült az egyik fotelbe, aztán Jonghyunra, akinek arca láttán eszembe jutott iménti légyottja, és iszonyú méreg fogott el iránta. Szúrós tekintettel néztem vele farkasszemet.
- Mi az? Valami bánt? Bánt, hogy mással voltam? Hogy hogy? Hiszen annyira oda vagy Minhoért, nemdebár? Akkor miért bánt hogy megcsaltalak, hm? El kéne végre döntened, hogy mit akarsz, Taemin-ah!!
Jonghyun eléggé kifakadt. Ez egy nagyon furcsa helyzet volt, mert össze-vissza kavarogtak bennem az érzések. Egyszer Jonghyunra, egyszer pedig magamra voltam dühös...
- Jonghyun... én... nem szeretlek téged. - kifutott a számon a lényeg. A lényeg, ami mindent eldöntött. Ezek voltak az igaz érzéseim... Minhoval akartam lenni. Mindvégig, a nyaralás óta, a belső érzelmeim ezt sugallták... egyedül a sajnálat vitt rá, hogy Jonghyunnal legyek. Ez volt az igazság.
Jonghyun gúnyosan bólogatott, miközben fel alá járkált a szobában.
- Szóval így állunk. Rendben... tudod, valahol éreztem.
A könnyek felgyűltek a szememben, mert fájt neki ezt megmondani. Valahol megkönnyítette a dolgomat az iménti "bűne" is... de akkor is, mindent megtett nekem, jól bánt velem. Nem érdemelte ezt meg... de tudnia kellett az igazságot. Hisz szerelem nélkül egyszerűen nincs értelme.
- Nem Minhonak kell elengednie téged... hanem nekem. - Mondta halkan, majd lassan kisétált a szobából.
A felgyűlt könnyek lefolytak az arcomon. Utáltam megbántani másokat. Sosem akartam senkinek sem fájdalmat okozni, de ilyen helyzetben ez már  egyszerűen elkerülhetetlen volt. Bíztam benne hogy Jonghyun egyszer túljut ezen, és talál majd magának valakit, akivel igazán boldog lehet... csak boldogságot kívántam neki, és ahogy őt ismertem, tudtam, hogy képes lesz megtalálni.
Minhora néztem. Fogalmam se volt hogy mit gondolhat épp. Hiszen a legutóbb még faképnél hagyott... nem tudtam, hogy vajon képes lesz-e egyáltalán velem újrakezdeni bármit is. De nem ez számított... hanem az, hogy most már valóban tiszta víz került a pohárba, így vagy úgy.
- Minho-hyung... adnál egy esélyt, hogy újra kezdjük?
Ezt már sokkal félénkebben kérdeztem meg. Csak álltam a szoba közepén, pityeregve. Tudtam hogy sokszor elcsesztem a dolgokat, de most valahogy úgy éreztem, helyesen cselekedtem. Csak vártam a sorstól a lépést, ami meghatározza a jövőmet...
Egyszer csak Minho felállt a fotelről, és elindult az ajtó felé.
Becsuktam a szemem, és a kezembe temettem arcomat. Még jobban elkapott a sírás. Hát ennyi volt. Tudhattam volna hogy nincs már esélyem. Túl sokat játszottam az érzéseivel... igaza van. Nem egy játékszer-
Gondolataim közepette egyszer csak egy zár kattanását hallottam, és azt éreztem, hogy valaki gyengéden átölel. Tudtam, hogy ő volt az, és a bánat könnyei egyszer csak örömkönnyekké váltak, és visszaöleltem Minhot. Úgy szorítottam őt, akárcsak egy kincset, amit soha soha de soha többé nem akarok elveszteni. Annyira hiányzott ez a semmihez sem fogható érzés... Markoltam a pulóverét, ő pedig csak a hátamat cirógatta.
- Persze hogy adok esélyt, Taemin-ah. - mondta mély, dörmögős hangján, majd adott egy puszit a fejemre.
Annyira boldog voltam, hogy önkéntelenül kibontakoztam az öleléséből, és hosszasan megcsókoltam őt. Ő viszonozta, majd közben óvatosan lefektetett az ágyra.
Gyengéd volt. Gyengéd, kedves, törődő... ez volt Minho. Ez volt az az ember akit valahol nem csak most, de talán már hosszú idő óta igazán szeretek. Szükségem volt rá, neki pedig szüksége volt arra hogy törődhessen velem. Így egészítettük mi ki egymást, szinte tökéletes módon egymásra hangolódva.
Végre boldog voltam. Felhőtlenül, gondtalanul, igazán boldog.

[Huhh... elmondhatom, hogy életem leghosszabb ficijét írtam, és talán legnépszerűbbet is. Nagyon hálás vagyok nektek amiért végigolvastátok és kommenteltetek hozzá, ha ti nem vagytok, talán már sokkal előbb vége lett volna. Köszönöm nektek, és remélem a következő ficijeimet is olvassátok majd! Ha lesz, kiírom ide, úgyhogy azért lessetek még fel. ;) ]

30. rész: Nyitott ajtó

(Taemin szemszög)
Ezt most miért?
Ez most... mi volt? Jól láttam az előbb a két szememmel, amit láttam?
Itt valami nagyon nem stimmel... mi történt Jonghyunnal? Idehoz egy kis csitrit, és csak úgy beviszi szobára?! Mindenféle előjel és ok nélkül??
Nem. Itt valami áll a háttérben. Ez nekem nagyon gyanús.
Biztos voltam benne, hogy Jonghyun valahogyan megtudta, hogy én mit beszéltem tegnap este Minhoval... és ez most számomra a bosszúja.
Ahogy konstatáltam, hogy mi is volt az előbb a szemem előtt, gyorsan visszacsuktam magam a fürdőbe, és könnyek gyűltek a szememben, melyek lassan végiggördültek az arcomon. De egy percig sem sajnáltam magamat... mert tudtam hogy megérdemlem. Túl sokat bántottam Jonghyunt ahhoz - főleg a háta mögött - hogy ezt most ne érdemeljem meg.
Tudtam, hogy egy szemét vagyok, és képtelen vagyok a dolgaimat ésszerűen, normálisan kezelni. Csak megyek a fejem után, épp azt csinálok amit jónak látok, és közben két emberrel bábozok.
Egyikőjük szeretetét sem érdemlem meg.
Viszont abban is biztos voltam, hogy ha Jonghyun képes volt most velem ilyet tenni... akkor nem is szeret engem igazán.
Mert akármennyire is bizonytalan vagyok az érzéseimben, én ilyet sosem tettem volna meg vele, miután már a kapcsolatunk ilyen szintre eljutott, mint amilyen. Mikor én Minhoval összejöttem, még nyoma sem volt köztünk szerelemnek - és mi van most? Teszi a szépet, és a szemem láttára csal meg engem.
Annyira zavaros a fejem... egyik pillanatban meg tudnám ölni Jonghyunt, amiért ezt teszi, a másikban pedig azt hajtogatom, hogy csak fogjam be a szám, mert megérdemeltem mindezt.
Az arcom már teljesen tocsogott a könnyektől. Nem tudtam kimenni a fürdőből... képtelen voltam még csak elmenni is annak a szobának az ajtaja mellett, ahová az imént Jonghyun és a kis kurvája bevonultak.

(Key szemszög)

Mekkora egy idióta barom ez a Jonghyun. Mi a fészkes fene történhetett, hogy képes volt ezt meglépni?! Én nem akarok ebbe belefolyni... de ha Minnienek ettől mentális összeomlása lesz, akkor nagyon be fogok neki olvasni, hogy mekkora egy bunkó.
Bevonultam a nappaliba.
- Mi történt? - Kérdezte Onew, gondolom látszott az arcomon a döbbenet.
- Jonghyun felhozott egy... csajt. - mondtam, majd leültem mellé.
Minho eléggé meglepett fejet vágott.
Gondolom ő nem túl szomorú a hír hallatán... viszont nem boldogságot láttam a szemében, hanem dühöt. Tudtam, hogy rettenetesen dühös Jonghyunra amiért ezt tette Taeminnel... dühös, amiért a szerelmét megbántotta, még ha az ő javára is. Minho tényleg hihetetlen hogy milyen önzetlen tud lenni...
 Egy ideig csak üldögéltünk a nappaliban szótlanul, mikor eszembe jutott, hogy Taemin még mindig a fürdőszobában van bezárkózva, és valószínűleg össze van omolva az imént látottaktól. Nem tudtam megállni, hogy ne menjek be hozzá.

(Taemin szemszög)

Isten tudja, meddig lehettem a fürdőben, de mikor már Key kopogtat be, akkor már bizonyára egy jó ideje.
- Minnie, jól vagy? Mit csinálsz te ennyi ideig? Már azt hittem elhaláloztál a fürdőszobában! Nem szeretnél kijönni?
Gyorsan megmostam az arcom, megtöröltem, és résnyire kilestem az ajtón.
Key finoman kinyitotta az ajtót, és bejött hozzám.
Ahogy megláttam az arcát, ismét elkapott a sírás, ő pedig átölelt.
- Én megmondtam...
- Key-hyung én annyira hülye vagyok... nekem ez nem való... a legjobb ha mindenki békén hagy engem...
- Ez nem megoldás. Az a megoldás, ha ti HÁRMAN leültök, és letisztáztok mindent. Nem tudom pontosan mi történhetett, de valami nagyon megkavarta itt a dolgokat...
Elmondtam Keynek, hogy beszéltem Minhoval, és van egy sejtésem, hogy Jonghyun hallotta, és ez most a bosszúja.
- Ez akkor sem volt helyes tőle. - mondta Key. - És még ő mondja hogy szeret...
- Ah... "szerelem"... mi az? Már én sem tudom! Én csak... a szívemre hallgattam, és őszintén meg kell hogy mondjam, hogy Jonghyunt nem szeretem igazán. És ahogyan most viselkedik velem, azt hiszem ő sem. Key- hyung... Mégis, mi helyünk van egymás mellett, ha egyikőnk sem szereti egymást igazán???
Key sóhajtott egyet.
- Jonghyun most nagyon meg van bántva. Tudod milyen forrófejű és meggondolatlan tud lenni. Szerintem szeret téged, és ezért fájt neki ennyire az hogy most a háta mögött Minhoval beszélgetsz. De ne ez döntsön Minnie... hanem a szíved. Csak akkor leszel igazán boldog, ha a szívedre hallgatsz.
- De Minho... már ő is reménytelen. Őt is elvesztettem, és Jonghyunt is. Talán... így lesz a legjobb...
- Nem. - vágott közbe gyorsan Key, és pedig kissé meglepődtem.
- Hogy érted?
- Én már tényleg nem fogok belefolyni a dolgokba, csak annyit mondok, hogy Minho téged egészen biztosan szeret. Minnie, tényleg az lesz a megoldás, ha mindegyikőjükkel beszélsz! Hallgass rám!
Sóhajtottam egyet. Key szavai nagyon biztatóak voltak, és az elmémnek egyszer csak elege lett az állandó bizonytalanságból, érzelmi hullámokból, szenvedésből, bűntudatból... Komollyá váltam, arcomról letöröltem a könnyeimet, majd átöleltem még egyszer Key-t.
- Köszönöm. - mondtam neki, és határozottan kiléptem a fürdő ajtaján.

29. rész: Bosszú

(Jonghyun szemszög)

A bennem lappangó bánat és szomorúság az idő múlásával egyre inkább méreggé vált. Ahogy láttam, amint Taemin másnap reggel ártatlanul beszélgetni kezd velem, mintha mi sem történt volna... forrni kezdett bennem a düh. Persze nem tudott arról, hogy én hallottam a tegnapi beszélgetésüket Minhoval, ezért mert úgy viselkedni, ahogyan szokott. Játékszernek éreztem magam, és azon gondolkoztam, hogy Minnie nem is volt olyan ártatlan teremtés, mint amilyennek látszott. Okosabb és ravaszabb volt, mint hittem. Azt hitte, hogy most, hogy Minho elutasította, nyugodtan visszajöhet hozzám... "ha ló nincs, jó a szamár is" alapon.
Én viszont ennél sokkal többnek éreztem magam. Nem akartam egy második lenni, egy pótlék lenni... az önzőség feltámadt bennem.
Kiterveltem valamit... amit ma meg is fogok valósítani.
Másnap csak gyakoroltunk és készültünk a legújabb comebackünkre. Keményen dolgoztunk, mint mindig - táncoltunk, énekeltünk, szokásos módon telt el a napunk.
Azonban mikor a többiek elindultak volna haza, én mondtam, hogy lenne még dolgom valahol a városban. Bár nem sűrűn tehettük meg hogy csak így kimegyünk, főleg késő este, én most határozottan ki szerettem volna menni. Senkinek sem mondtam el hogy hová megyek és minek. A többiek rám hagyták, Minnie kicsit várakozva nézett rám, utalva arra, hogy legalább neki mondjam el, hogy hová készülök - de nem mondtam. Nem kötelességem elmondani, még neki sem. Főleg ezek után.
Szerintem egyébként is észrevette a változást rajtam a nap folyamán, mert képtelen voltam vele jópofáskodni. Ha ránéztem, akkor nem a szokásos, szívmelengető érzés fogott el, hanem fájdalom és harag keveréke. Hol ez, hol az volt erősebb bennem... és miután ez már a második alkalom, hogy ezt teszi velem, a harag dominálni kezdett.
- Biztos, hogy nem jössz, Jjong? Mi dolgod ilyen későn? - kérdezte Key az öltöző ajtajában állva. Ők már fel voltak öltözve, én még mindig a vizes edzőruhámban voltam.
- Nyugi, menjetek csak... Majd valamikor én is érkezek. - törölgettem magam a törülközővel, és levettem a pólómat.
- Hát, jó... akkor, majd találkozunk. - Mondta Key, és a többiekkel együtt kisétáltak az ajtón.
Általában nem az SMben zuhanyzunk le, hanem otthon, én viszont most kénytelen voltam itt lefürdeni. Miután végeztem, felöltöztem egy "csinosabb" szerelésembe, amit elhoztam magammal, és belőttem a hajam is. Egy pár fuvallat parfüm, és az ékszereim feltétele után készen álltam, hogy nekiinduljak az éjszakának.
Az SMből kilépve a szokásos rajongótábor fotózott engem, még a késő este ellenére is sokan vártak bennünket itt. Gyorsan beszálltam a kocsimba, és elindultam. Egy nem messze lévő elit bárba vezetett az utam.
Ebben a bárba nem mindenkit engednek be - leginkább a gazdagok és hírességek járnak ide. Azért választottam ezt, mert ha egy átlagos bárba belépnék, garantáltan lerohanna vagy 100 rajongó. Itt is felismernek, de talán kevésbé nyomulósak. Tökéletes egy éjszakai partner kereséséhez...
Beléptem a bárba. Egy pár szem rám szegeződött, találkoztam pár ismerős arccal is - de szerencsére nem kerültem velük kapcsolatba. Nem igazán volt hangulatom a bájcsevegéshez.
Kértem egy whiskyt magamnak, és elkezdtem iszogatni. Nem vagyok az az alkoholizáló típus, nem szeretek berúgni, főleg nem egyedül... de most meglepően jól esett, ahogyan éreztem, ahogy az alkohol a fejembe száll. Élveztem az egyedüllétet.
Miután túl voltam a harmadik poháron is, már alig gondoltam a mostanság történt rossz dolgokra. Kellemes zsibbadós érzés lett úrrá a testemen, a klubban dübörgő basszusra járt a lábam és a kezem. Halvány mosollyal nézelődtem körbe a klubban.
Az egyik sarokban egy csapat fiatal lány üldögélt, engem bámulva. Fogalmam se volt, hogy mióta nézhetnek engem, de az egyikőjük különösen csinos volt, és csillogó szemekkel nézett felém. Meghozta a kedvemet egy kis flörtre: elkaptam a tekintetét, és hosszasan bámultam rá. Erre ő rettenetesen zavarba jött, és a mozdulatain láttam, hogy már ő sem józan. Eltakarta az arcát, és a barátnőivel nevetgéltek. Az én szám is szélesebb mosolyra húzódott, de nem vettem le a szemem róla egy percre sem. Egyszer csak egy apró csalogató gesztust intettem felé a kezemmel, a barátnői pedig noszogatták, hogy jöjjön ide hozzám.
Kissé hezitálva, de megindult felém. Magassarkú cipőjében néha meg-meg botlott, vonzó, vékony és hosszú lábai jól kilátszottak a miniszoknyája alól. Hosszú vöröses haját igazgatta, míg ide nem ért hozzám.
- Szia. Hogy hívnak? - kérdeztem tőle felé fordulva.
- Az én.. az én nevem... Ji Woo.. - mondta, miközben zavarában nevetgélt. - Te.. te Jonghyun-oppa vagy igaz? A SHINeeból, ugye? Ah... Oppának annyira szép a hangja!
Bólintottam egyet.
- Köszönöm szépen... Ji Woo. - Teljesen látszott hogy ez a hölgyemény oda van értem. Csillogó szemekkel fürkészte az arcomat, és beszélgetésünk közben itta minden szavamat. Meghívtam egy italra, és egy nem túl hosszas beszélgetés után már sikerült is rávennem arra, hogy jöjjön fel hozzánk a lakásra. Könnyen kapható kislány volt.
Valahogyan elvezettem az autómat hazáig, bár a látásom már nem volt az igazi... Még jó hogy nem laktunk messze ettől a bártól.
A pia annyira elterült a testemben, hogy még csak nem is aggódtam rajta, hogy mit szólnak a többiek ehhez a lányhoz. Inkább még jobban felerősödött bennem az, hogy meg akarom mutatni Taeminnek, hogy milyen érzés amikor rajtad kívül van valaki más is a szeretted életében. Milyen érzés, mikor szemtől szembe szembesülsz vele. Szörnyű ezt most kimondani, de bosszúvágy volt bennem.
Mikor beléptünk az ajtón, Key épp a konyhából lesett ki felénk.
- Szia.... sztok? - nézett rám meglepődött tekintettel, és gyorsan hajolt egyet a lány felé, majd bebaktatott a nappalaiba. Miután levettük a cipőnket, és elindultunk a szoba felé, Taemin lépett ki elénk a fürdőből.
Az az arckifejezés leírhatatlan volt. Az a döbbenet, ami kiült az arcára...
- Szervusz Taemin-ah. - mondtam felé mosolyogva, majd kézen fogtam a lányt, és bevonultam vele a szobába.

28. rész: Egy pohár tiszta víz

Azon az éjszakán nagyon sokat gondolkodtam azon, amit Key mondott. Hiába próbáltam áltatni magamat, ha egyszer tudom, hogy még mindig nem felejtettem el Minhot, és nem is fogom. Amikor elmondott mindent azon a balhés napon a szobában, én nem tudtam neki semmit sem mondani, csak zokogtam. Képtelen voltam rá... túl zűrös volt a fejem ahhoz hogy bármi épkézláb mondatot kimondhassak, csak azon járt az agyam, hogy senkit az ég világon nem akartam bántani. Minhoval mi még korántsem tisztáztuk le teljesen ezt a dolgot, legalábbis a részemről nem. A sok ki nem mondott dolog... ez az ami most nyomja a lelkemet. Annyi mindent szeretnék neki bővebben kifejteni, ugyanakkor félek is újra felkavarni a vizet. De muszáj lesz.
Elhatároztam, hogy a mai napon beszélni fogok vele. Őszinte leszek.
Biztos voltam benne, hogy Minho meg fog hallgatni és megért majd.
A programjaink után az autóba szinte félholtan ültünk be, annyira fáradtak voltunk. Gyakorlás, majd egy jó hosszú interjú, és egy fotózás... "csak" ennyi történt ma, de elég is volt ahhoz hogy minden energiánkat leszívja. Szinte elbóbiskoltunk azon a 10 perces úton hazafelé a kocsiban.
Én Minho mellett ültem. Az állapotunk ellenére szerettem volna betartani azt, amit éjszaka elhatároztam. Hogy beszélek vele.
Nem bírom ezt az állapotot már... Nem is tudom, mikor volt utoljára, hogy nevettünk egy jót, vagy csak könnyedén csevegtünk. Még mindig alig tudom elhinni hogy egyáltalán létezett olyan idő amikor ilyen felhőtlen viszonyban voltunk egymással.. olyan lehetetlennek és elérhetetlennek tűnik. Félek hozzászólni. Még annyit is, hogy "add ide a sót, légyszíves", vagy "csukd be az ajtót". Minden egyes kis interakciónk közben kényelmetlenül érzem magam... hogy romolhatott el a kapcsolatunk ennyire?
Rendbe akarom tenni. Rendbe kell tennem valahogyan!
Hiányzik Minho. Hiányzik a barátom.
Már majdnem a háznál voltunk, mikor halkan megkérdeztem tőle:
- Hyung... beszélhetnénk ma este... négy szem közt?
Minho lecsukott szemekkel ült, azt hittem talán alszik is, de lassan felnyitotta a szemhéját, és bólintott egyet. Láttam rajta hogy nagyon fáradt, és nincs túl sok kedve hozzá, de "hogy is mondhatna nemet Minho, csak azért mert fáradt". Mindig így gondolkodott ő. Sosem helyezte előtérbe magát senki előtt, és sokszor ez a kárára is vált már. És ennek tetejében, önzetlenségét sosem hántolgatta fel senkinek... nála önzetlenebb személyt nem láttam még.
Amint betorpantunk az ajtón, a zombi állapotú csapattársaim már be is vonultak a hálószobába aludni. Így is félálomban vánszorogtak fel a lépcsőn a lakásig. Csak Minho és én maradtunk kint, és bementünk a szomszéd szobába.
Minho leült az ágy szélére, én pedig az egyik fotelbe.
- Nos... miről akartál beszélni? - kérdezte, majd egy nagyot ásított.
- Tudod... nem muszáj most beszélnünk, ha nagyon fáradt vagy. Ráér később is.
Minho csóválta a fejét.
- Nem, ha már ide beültünk, akkor már mondd el. Különben is, így legalább a többiek nem zavarnak be.
- Rendben. Szóval... - Kezdtem volna el, de itt megakadtam. Még össze sem szedtem a gondolataimat, hogy egyáltalán mit akarok neki mondani... tényleg, mit akarok neki mondani pontosan? Mit mondjak, miért ültettem most őt ide le?
Mekkora hülye vagyok. Még én magam sem tudom.
... De most komolyan, mit szeretnék én most közölni vele konkrétan?
- Szóval... - kezdtem bele újra, mert kezdett kínossá válni a csönd, de a mondatomat továbbra sem tudtam folytatni.
Na, most nézhet Minho igazán bolondnak.
- Taemin-ah... - dörgölte meg a szemét álmosan - légyszíves mondd amit akartál, mert úgy hiszem hogy ehhez mi most túl fáradtak vagyunk.
Kicsit égett a fejem, és elkezdtem verejtékezni. Idióta... idióta, idióta - csak ezt mondogattam magamnak, és próbáltam a fejemben valami normális mondatot összerakni, ami ésszerűen hangzott...
De bármit is próbáltam, nem jött össze semmi.
Rájöttem hogy csak akkor tudok nyíltan beszélni, ha elhatározom, hogy teljesen őszinte leszek. Nem kell a kerítés. Őszinte.
Csak légy őszinte...
Miután kicsit sikerült lehiggadnom magamban legbelül, kifújtam a levegőt, felálltam a fotelról, megköszörültem a torkomat, és nekikezdtem a mondanivalómnak.
- Hyung, én... tudom, hogy Jonghyunt választottam. Tudom hogy már jó ideje vele vagyok, és tényleg nem lenne jogom most erről beszélnem veled, de... lehet hogy mikor ebben a szobában pár hete beszéltünk azon az estén, te elmondtál mindent, de én nem. Én nem mondtam neked akkor semmit, pedig kellett volna.
Minho bár továbbra is fáradtan, mégis érdeklődve figyelt rám.
- Tudom hogy hallottad, amikor az erkélyen mondtam Jonghyunnak, hogy adok neki egy esélyt. Viszont egyvalamit nem tudsz... én azért mondtam ezt Jonghyunnak, mert azt hittem, hogy te csak a nyaralás erejéig akartál tőlem bármit is. Hiszen annyira közömbös voltál velem utána, Hyung! Honnan tudhattam volna, hogy te továbbra is szeretsz engem? Tudod hogy mennyire vágytam rá, hogy egyszer odagyere hozzám, és mondjad, hogy beszéljük meg, hogy továbbra is szeretsz, és hogy nem csak egy egy hetes hawaii-i kaland voltam a számodra? - Enyhén összeszorult a torkom, de visszatartottam a sírást. Nem akartam bőgni a világért sem. - Jonghyun pedig... - Mondtam elcsukló hangon, de nyeltem egyet, és folytattam a mondavalómat. - Jonghyun pedig törődött velem, és éreztem rajta, hogy szeret engem. Annyira egyedül volt és kétségbe volt esve miután megtudta, hogy a szigeten veled több történt közöttünk... hiszen, mi előtte már nem voltunk közömbösek egymással, és ezt.. te is tudtad.
Továbbra is csak figyelt. Vártam hogy esetleg közbeszóljon, de nem. Csak fáradt, ködös tekintetével nézett rám, és várta, hogy folytassam.
- De közöttünk a turné alatt nem történt több puszta... testi kielégítésnél. Szó sem volt semmiféle szerelemről. Egyszerűen egyszer csak rám indult a hotelszobában, és a dolgok valahogy jöttek magától. Nekem fogalmam sem volt róla hogy szeret, nem is tűnt úgy, én ezt csak a nyaralás után kezdtem el látni rajta, amikor még sejtése sem volt arról, mi történt közöttünk.
Továbbra is vártam valami határozottabb reakciót Minhotól, de nem kaptam. Kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam, és bizonytalanul folytattam:
- Szóval... egyszerűen nem tudtam vele megtenni hogy visszautasítom, miután már megmondtam neki, hogy adok neki egy esélyt. Hogy tehettem volna ezek után? Ezért van az hogy őt választottam, Hyung. Nem azért, mert őt szeretem... - a saját szavaim még így is szíven ütöttek. Tulajdonképp kimondtam, hogy nem szeretem. - ...én, mondhatni, csak... vonzódom hozzá, és kész. Szeretem őt, mint embert, de valami egyszerűen hiányzik... valami, ami viszont feléd megvan bennem.
Kicsit közelebb léptem hozzá.
- Emlékszem, mindig azt mondtad, hogy neked az a fontos, hogy boldog legyek. Nos... én úgy érzem, hogy igazán boldog veled lennék, hyung.
Még mindig nem változott Minho arckifejezése, és emiatt megijedtem. Nyeltem egy nagyot, és dobogó szívvel vártam a válaszát. Miért ilyen? Hát nem ez az amire várt? Amire vágyott?
Én kiöntöttem számára az egész lelkemet, és még csak meg sem hatja?
Minho felegyenesedett a könyökléséből a térdén, és kihúzta magát.
- Tudod kivel játszadozz te...
Azzal felállt, és az ajtóhoz sétált. Lenyomta rajta a kilincset, de megállt egy pillanatra, és visszanézett rám.
Úgy nézett ki, mintha mondani akart volna valamit még, de inkább meggondolta magát, és kiment.
Én letaglózva álltam a szobában. Erre abszolút nem számítottam.
De teljesen igaza volt... hogy is gondolhattam. Hogy is gondolhattam ennyi kavarás után, hogy megért? Mit vártam? Hogy majd mosolyogva átölel, és azt mondja "semmi baj"? Már így is túl sok áldozatot hozott értem Minho. Így is túl toleráns volt felém, és ha jól belegondolok, ennél sokkal de sokkal rosszabbul is lett volna joga viselkedni velem.
Egy önző disznó vagyok, aki túl sok mindent képzel magáról.
És ami a legszebb, hogy most szépen odamegyek ezek után Jonghyunhoz, aki mellesleg szerelmes belém, és lelkiismeret furdalás nélkül átölelem mintha mi sem történt volna, miután most vallottam be a "riválisának", hogy nem is szeretem őt?
Pff... egyszerűen undorodom magamtól.

(Jonghyun szemszög)
Úgy éreztem magam, mint egy hulla, miután beléptünk a lakás ajtaján. Legszívesebben csak ruhástól befeküdtem volna az ágyba, és elaludtam volna, amit majdnem meg is tettem... de miután szétterültem az ágyon, csak egy picit relaxáltam, és összeszedtem magam, hogy kimenjek a konyhába egy pohár vízért.
Már el is indultam a folyosón, amikor feltűnt, hogy Minnie és Minho még fent vannak, és bent vannak a szomszéd szobában.
Mit csinálnak ezek ilyenkor, kettesben?
A féltékenységem azonnal felébredt, a fáradságom elszállt, és automatikusan belestem a kulcslyukon.
Szerencsére nem történt semmi különös a szobában, csak azt láttam, hogy üldögélnek, és beszélgetnek.
De vajon miről?
A fülkagylómat óvatosan az ajtó lapjára helyeztem, nehogy meghallják, hogy ott vagyok. Jó volt, mert bár kissé tompán, de ki tudtam venni a szavaikat.
- "Hyung, én... tudom, hogy Jonghyunt választottam..." - hallottam Minnie hangját, és a szívem egy pillanatra megdobbant. Reménykedtem benne, hogy nem azt fogja Minhonak mondani, amire gondolok, és rettegek tőle...
Végighallgattam az egész beszélgetést, és ahogy hallottam Taemin szavait elhangzani, egyre inkább levert a víz. Nem akartam elhinni azokat amiket mondott.
Pedig sajnos én már előre sejtettem... csak nem akartam magamnak bevallani. Valahol éreztem hogy nem az igazi a dolog... hogy valami nem stimmel Minnienél. Én teljes szívemből szerettem őt, de nem éreztem azt, hogy ő ezt úgy viszonozná, ahogyan azt kellene. Reménykedtem benne hogy talán egyszer felébred benne, igyekeztem úgy viselkedni vele, ahogyan neki a lehető legjobb volt... de úgy látszik, hogy hiába.
Csak akkor legalább ne mondta volna, hogy ad egy esélyt. Inkább küldött volna el a fenébe és lett volna Minhoval... bár így is szenvedtem volna, talán egyszer túljutottam volna rajta, és ő is boldog lehetett volna azzal akivel akar. Ha már velem nem az...
Sejtettem. Láttam, észrevettem azokat az apró jeleket amik arra utaltak, hogy Minho és Ő még mindig nincsenek túl egymáson.
Hülye vagyok. Előbb szóvá kellett volna tennem neki, és akkor most talán nem innen kellene megtudnom ezt...
Bár, vajon elmerte volna mondani? Hmh... nem hiszem.
Könnyek gyűltek a szememben. Alig hittem el a hallottakat... azt kívántam, bárcsak az lenne a valóság, hogy valójában az ágyamban fekszek hulla fáradtan, és csak álmodom ezt az egészet...
De sajnos nem így volt.
Rettenetesen bántott. Nagyon fájt amit Minnie művelt velem.
Egyszer csak azt hallottam, hogy hangosodik valakinek a lépte az a ajtó felé, én pedig gyorsan berohantam halkan a fürdőbe.
Minho kijött a szobából, és bement a hálóba.
Na mi az, csak nem visszautasította Minnie nagy vallomását?
Haha. Ez érdekes.
Hát, nem lennék most épp Taemin helyében... de ő kereste magának a zűrt.

(Minho szemszög)

Miután kimentem a szobából, a szívem rettenetesen kalapált. Gyorsan be is mentem a hálóba, levetkőztem, majd le is feküdtem az ágyamba.
Alig hittem el hogy ilyet mondtam Minnienek. Tulajdonképpen szembeszálltam magammal, mert valójában ha azt tettem volna amit normál esetben tennék, biztosan bedőltem volna neki, és újra megértettem volna őt, a szárnyaim alá vettem volna.
Valójában nagyon örültem annak amit mondott. Rettenetesen feldobódtam tőle, hiszen ez volt az amit sejtettem, és vágytam is rá hogy egyszer elmondja.
Csak hogy nem szabad hagynom magam. Ha ismét ilyen könnyen engedek neki, akkor megint az lesz, hogy ha velem van, Jonghyun miatt aggódik. Minnie ilyen. És ezt egy percig sem akarom. El kell hogy döntse magában végre, hogy kit választ és kit enged el... teljesen.
Ha igazán velem akar majd lenni, akkor ezek után Jonghyunnak is ki kell hogy tálaljon. Amíg ezt nem teszi meg... addig semminek sem lesz értelme.

27. rész: Ne hagyd magad

(Onew szemszög)

Hogy én mosogassak? Isten őrizz... gyorsan be is vonultam a nappaliba, és lehuppantam a kanapéra. Nem sokkal utánam Minho is megérkezett, és helyet foglalt mellettem, majd bekapcsolta a tévét. Tényleg valami meccs ment.
Engem nem igazán érdekel a foci, úgyhogy csak hátradőltem, és relaxáltam kicsit. Aztán néha-néha Minhora pillantottam, mert furcsa volt nekem, hogy még egy hatalmas gólnál sem reagált semmit. Máskor folyton kiabál, és felugrál a kanapéról, főleg ha a Manchesterről van szó, ami a kedvenc csapata. Az arcán láttam, hogy bár a szemei a képernyőt nézik, a gondolatai valahol egészen máshol járnak.
Boldogtalannak láttam őt. És ez a boldogtalanság nem most kezdődött: azóta a hülye veszekedés óta Minho olyan, mintha kicserélték volna. Mintha valamiféle szürke köd telepedett volna rá, ami meggátolja abban, hogy önmaga lehessen... Leaderként ez igencsak bántott, hiszen az én feladatom volt összetartani a csapatot. Nem szerettem amikor bármi konfliktus felmerült közöttünk, és ez a helyzet kezdett egyre inkább zavarni. Már eleve nem örültem Jonghyun és Taemin kijelentésének... és nem a boldogságuk zavar, hanem az, hogy a köztük kialakult kapcsolat hatással van mindenkire ebben a házban. Igazából nem haragudhattam rájuk, hiszen igyekezték megoldani maguk között a dolgaikat... de Minho miatt aggódtam, és egyre inkább úgy éreztem hogy valamit tennem kell.
- Minho-ssi...
- Hm? - pillantott felém, láttam, sikerült az ábrándjaiból felébresztenem.
- Khm... mondd csak, minden rendben van veled?
Minho aprókat bólogatott.
- Mhm... persze, minden rendben.
- Értem. - mondtam, de nem hittem el. Ismét a padlót néztem, nem tudtam, hogy is kezdeményezzem ezt a beszélgetést. Egyáltalán miről akarok vele beszélni?
Nem tudom, én egyszerűen csak azt akarom, hogy jobban legyen.
- Csak mert... mintha mostanában valami nyomná a lelkedet.
Minho egy nagyot sóhajtott, és hátradőlt a kanapén.
- Miből gondolod?
- Hát... csak olyan furcsa vagy mostanság. Olyan szótlan vagy, nem viccelődsz annyit mint szoktál...  - Minho erre már nem mondott semmit, csak egy halvány mosoly tűnt fel a szája szélén. - Én.. gondolom hogy miért van ez. Taemin miatt, igaz?
Elkezdett fészkelődni, és továbbra is a tévét bámulta.
- Talán boldognak kellene lennem tőle?
- Nem, nem erről van szó. Csak... nem élheted így az életedet örökre... légy már kicsit önzőbb, és vizsgáld meg a dolgot. Taemin nem téged választott. Én... most láttam a szobában, ahogyan Jonghyun ápolta őt. Ahogyan fogta a fejét, gondoskodott róla... ez az ember teljesen bele van zúgva abba a srácba. És Taemin ezt teljesen élvezi. Na mindegy, szóval én csak annyit akarok ebből kihozni, hogy.. Jonghyun és ő szeretik egymást, és ezt egyszer el kell hogy fogadd. Muszáj hogy túllépj rajta, érted? Taemin két oldalról kapja a szeretetet, és csak válogathat közülük. De ne hagyd, hogy válogathasson. Még ha néha azt is veszed észre, mintha Taemin felébresztené benned a reményt, hogy lehet kettőtök között valami... Minho-ssi, ne hagyd hogy játsszanak veled. Annál te sokkal többet érsz.
Minho ismét a földet vizslatta, láttam, hogy nagyon feszültté vált. A lába járt, a kezei a kanapé rojtját piszkálták. Fájt neki, hogy igazam van. Egy kis idő múlva csak bólogatott, és így szólt:
- Igazad van, Onew-hyung. - A szemembe nézett. - Köszönöm.
Én csak elmosolyodtam, és reménykedtem benne hogy valamennyire segítettem a lelkén. Kicsit bűnösnek éreztem magam, hogy így beszéltem Taeminről, de nem tehettem róla, egyszerűen így láttam a dolgot. És csak segíteni szerettem volna Minhonak túljutni végre ezen... hiszen nem maradhat ez egyszerűen így. Szerettem volna ha végre olyan lenne a csapat, mint régen. Ha ez így folytatódik, akkor nem csak a magánügyeinkre, de a munkánkra is ki fog hatni ez a helyzet... és az már tényleg nem lenne vicces.

(Minho szemszög)

Fájt...
Fájt, de Onewnak igaza volt. Kissé felnyitotta a szememet, és egy más szemszögből is láttatta velem a dolgokat. Bár nagyon szeretem Taemint, valahol lehet hogy tényleg játszik velem. Hiszen már elve úgy került velem kapcsolatba a szigeten, hogy előtte már Jonghyunnal viszonya volt. És most? Most is vannak azok az apró kis jelek, amiket nem tudok nem észrevenni rajta... mintha még mindig táplálna felém érzéseket, és ezzel csak csalfa reményeket ébreszt bennem. Ennek ellenére továbbra is csak Jonghyunnal van, és ahogy Onew mesélte, eléggé úgy tűnik, hogy jól megvannak. Hát isten őrizz hogy én ebbe "belepiszkítsak".
Ez Taemin választása, és kész.
Ahogy Onew mondta: el kell fogadnom, és ami még fontosabb, hogy nem szabad hagynom magam.

[Kedves olvasók! Egy kis üzenet nektek, tőlem. Csak szeretném megköszönni hogy ennyien olvassátok a ficimet, és nagyon jól esik a sok sok vélemény is, amit írtok. Látom a statisztikában, hogy sokan látogatjátok az oldalt, így azoknak is mondom akik eddig nem írtak véleményt, hogy csak nyugodtan alkossanak, akár névvel vagy névtelenül, mert imádom őket olvasni, ez hajt előre abban hogy írjak még még még~ ^^
Szóval... köszönöm szépen <3]

26. rész: Segítség

Másnap délelőttre már visszatértek a többiek is a lakásba, és ismét zsúfolt volt a ház. A Jonghyunnal való romantikus esténk összességében nagyon jól telt, de korántsem voltam olyan ellazult, mint kellett volna. Jobban meg kellett volna becsülnöm ezt az időt, hiszen ki tudja, legközelebb megint mikor lehet erre alkalmunk.
Egy hosszas táncpróba után este fáradtan hazaértünk. Én eléggé kihajtottam magam, és nem éreztem magam túl fényesen. Mivel reggel elaludtam, nem volt időm reggelizni, lehet ez volt a baj - hogy nem ettem semmit egész nap.
Leültünk az asztalhoz, épp Key készített nekünk vacsorát. Meglepő módon annak ellenére hogy nem ettem semmit, nem voltam éhes. Inkább csak nagyon fáradt, és úgy éreztem, mintha a föld magához húzna.
- Taemin-ah... valami baj van? Rosszul érzed magad? Olyan sápadt vagy mint egy hulla... - szólalt meg Key, az arcomat vizsgálgatva.
Minden tekintet rám meredt.
- Minden rendben Taemin-ah? - kérdezte Jonghyun aggodalmaskodva.
Ami azt illeti, nagyon nem volt rendben, sőt, leginkább azt éreztem, hogy mindjárt odahányok.
- Én... én csak kimegyek egy kicsit a levegőre... - motyogtam, és felálltam a székemről. Azt hiszem, nem kellett volna, mert alighogy tettem pár lépést, a világ forogni kezdett velem, és sötét pontokat láttam. Éreztem hogy elvesztem az egyensúlyomat, és abban a hitben voltam, hogy találkozok a jó kis kemény konyhakővel, de szerencsére valaki megfogott.
Örültem neki, és talán ennek is köszönhető hogy nem ájultam el teljesen. A testem elernyedt, de nem vesztettem el az eszméletemet.
- Hé, hé! Taemin-ah! - hallottam ahogy a többiek odafutnak körém. Laposakat pislogtam a megmentőmre, és megpróbáltam a homályból felismerni, ki is az akinek épp az ölében fekszem.
Minho pislogott felettem, és aggódva fürkészte az arcomat. Ő kapott el engem.
- Minho..? Megint mentettél... - motyogtam fél éber állapotomban, és elmosolyodtam.
- Gyere, beviszünk a szobába. - mormogta mély és nyugodt hangján, és felállt a székről úgy, hogy közben gyengéden felemelt. Becipelt a hálóba, és hallottam hogy egyvalaki még követi őt. Lefektetett az egyik ágyra a hálóban.
- Majd én vigyázok rá. - Hallottam Jonghyun hideg hangvételét Minho felé. Ismét résnyire nyitottam a szemem, és láttam hogy Minho egy pillanatra még rám pillant, és csak bólint egyet, majd kimegy a szobából. Jonghyun mellém ült, és megfogta a kezemet.
- Jaj nekem Taeminnie... ne csináld ezt, megőrülnék ha valami bajod esne!
Én csak fáradtan sóhajtottam, és lehunytam a szememet. Jól esett az aggodalma, de valójában nem történt semmi komoly.
- Nyugi, semmi baj... csak megszédültem. - mosolyogtam, és megszorítottam a kezét.
- Valaki hozzon egy kis vizet! - kiabált ki a többieknek, és pár pillanat múlva már meg is jelent Onew egy pohár vízzel. Odanyújtotta Jonghyunnak.
- Ülj fel, Minnie. - mondta Jonghyun, én pedig megpróbáltam lassan felülni. Éreztem hogy támogat a kezével a fejem hátuljánál.
- Jól vagy, Taemin-ah? - kérdezte Onew.
- Igen... csak megszédültem, ennyi az egész...
Jonghyun odanyújtotta nekem a poharat, én pedig lassan kortyolgattam belőle. Bár eléggé remegett a kezem, így Jonghyun is tartotta, hogy nehogy kiessen a pohár belőle.
- Akkor jó. - mosolygott halványan Onew, és ki is ment a szobából.
A víz nagyon jól esett, éreztem hogy kissé kezd belém visszatérni az élet.
Kifújtam a levegőt, és miután leraktam a poharat magam mellé, Jonghyunra néztem, és most már láttam rendesen az arcát. Komolyan, olyan fejet vágott, mint aki épp a halálos ágyamnál ül.
Elnevettem magam.
- Jaj, nyugi már, semmi gond. Jól vagyok, látod? - veregettem meg a combját. - Köszönöm.
Jonghyun félrenézett.
- Ne nekem köszönd, Minhonak. Ő kapott el. - motyogta.
Biztosan sértette a büszkeségét, hogy nem pont ő volt ott a bajban, de ez  most véletlenül így jött ki.
Miután észhez tértem, sikerült kimennem a konyhába, és végre megvacsoráztunk. Miután ettem, már kutya bajom se volt.
- Ah, Key-hyung, ez vérré vált bennem - dőltem hátra elégedetten a székben, a teli pocakomat simogatva.
- Örülök hogy ízlett, Taemin-ah - mosolygott rám Key, majd a többiekre nézett. - Na, ki segít mosogatni?
- Őőh... nekem dolgom van... pontosan... ott.. - mondta Onew, és már húzott is ki a konyhából.
- Nekem még fel kell hívnom anyuékat, meg elintéznem... pár dolgot... - somfordált ki Jonghyun.
- Oh, azt hiszem pont most kezdődik a meccs a tévében! Sajnálom Key, de pont a Manchester játszik... - nézett rá Minho az órájára, és már bent is volt a nappaliban.
Key fagyos mosollyal tárta szét a kezeit.
- Az én segítőkész csapattársaim! Saranghae!
Megcsóváltam a fejemet.
- Ah, ezek ennyire nem segítenek neked... majd én itt maradok veled Key-hyung!
- Nem, az kizárt Taemin-ah! Itt haldokoltál még az előbb, te meg mosogatni akarsz?! Csak nem képzeled hogy hagyom ezt?
- Ugyan már, nincs semmi bajom! Gyerünk, csináljuk csak. - mondtam, és elkezdtem összeszedni a tányérokat.
Key elmosolyodott.
- Köszönöm. Akkor... ezeket összeszedjük, én mosogatok, te pedig törölgetsz.
Azzal neki is láttunk a munkának.
- Még jó hogy nem a konyhakőre estél, hallod-e! Betört volna a fejecskéd...
- Haha, hát igen... már megint Minho mentett meg.
- Ja, a szigeten is ő mentett meg a vízből, mi? Ez a srác, mint egy szuperhős, komolyan...
- Hm. Igen. - mosolyodtam el.
Ezután Key nem szólt semmit, csak néha egy egy sejtelmes pillantást vetett rám oldalra a tányérokról. Nem értettem, most ezt miért csinálja.
- Mi az, Hyung?
- Semmi, csak... Én láttam amit láttam...
- Mit láttál?! - már kezdtem megijedni, hogy valami intim jelenetet láthatott kettőnk között, amit esetleg lekapott az a fotós lány a szigeten..
- Hát, nekem elég jók a megérzéseim ilyen téren. Azok a pillantások itt a nagy megmentés közepette, nem hazudtak... ahogy hozzád ér, mintha csak porcelánból lennél. Taemin-ah, Minho és közted még mindig van valami.
Ennek hallatán leejtettem az egyik csészét, ami szépen eltört a földön.
- Ah.. "magic hand"...
- Ezt... ezt meg hogy érted, Hyung? Mi lenne köztünk?
- Jaj, ne tagadd már te is. Nyilvánvaló hogy Minho beléd van zúgva, csak elég megnézni ahogyan rád pillant. Amikor nem figyelsz rá, folyton téged bámul, és keresi az alkalmat hogy téged fürkészhessen csendesen. Csak te ezt nem veszed észre.
Dehogy nem veszem észre...
De Key mióta lett ilyen? Hát nem zavarja ezek a bonyodalmak a csapaton belül? Én azt hittem hogy teljesen ellene van, de ahogy most beszélt róla, teljes jóindulat áradt belőle.
- Talán... lehet hogy így van.
- Én nem tudom pontosan mi történt azon a szigeten. De azokon a képeken amiket én láttam, nagyon is boldognak tűntök ketten. Te is. Ahogy ma is rámosolyogtál... már komolyan féltem, hogy mit szól Jonghyun. Nem csoda hogy utánatok ment a hálóba. Viszont Jonghyun... Tudod, én nem akarok beleszólni, nem tudom hogy hogy pontosan álltok egymással, de ahogy én őt ismerem, tudod, meglepődtem azon hogy őt választottad. Minho sokkal jobban hozzád való személyiség, nem is véletlen hogy ez előtt az egész kalamajka előtt ti voltatok a legszorosabb baráti kapcsolatban egymással. Az volt az igazi. Most hogy így eltávolodtatok, valahogy ez a légkör hiányzik a csapatból... és rajtad is érzem, hogy hiányzik neked.
Key kimondta a saját gondolataimat helyettem. Azokat, amiket még én magam sem tudtam bevallani saját magamnak.
Egy ideig csak hallgattam, és nem szóltam semmit. Ekkor elfogyott a mosogatnivaló is, és Key a kéztörlése közben csak megvonta a vállát.
- De ez csak az én véleményem. - Mosolygott rám egyet, majd a tekintete a padlóra szegeződött. - Azt felsöpörni ám! - mutatott a törött csészére, és bement a nappaliba.
Míg a csészedarabokat söpörtem, azon gondolkoztam, hogy hiába is akarom, ez az egész érzelmi ügy még mindig nincs lezárva, még mindig tisztázatlan... fel kellene fognom, hogy nem lesz olyan, hogy mindenki elégedett és boldog lesz. Ebben a játszmában valaki mindenképp veszteni fog... és csak rajtam múlik, hogy ki lesz az.

25. rész: Az az apró szálka

Hetekig kerültük egymást. Csak akkor szóltunk egymáshoz, ha nagyon muszáj volt, én pedig kerültem a tekintetét amennyire csak lehetett. Szerencsére a kamerák előtt sikerült annyira lepleznünk ezt, amennyire szükség volt rá, de akármennyire is telt az idő, a Minho iránti bűntudatom nem enyhült. A mindig kedves, néha játékosan csipkelődős, törődő Minho, akit én szerettem már a debütálásunk óta, elveszett valahol... talán ott maradt azon a szigeten.
És hiányzott.
- Te vagy az, Minnie? - kiabált ki a konyhából Jonghyun, miután gondolom hallotta, ahogy belépek az ajtón. Épp táncpróbáról érkeztem haza a lakásunkra.
- Igen, én vagyok - válaszoltam, és gyorsan lerúgtam a cipőimet.
- Van egy jó hírem! - közeledett felém Jonghyun egy kis köténnyel a derekán, és még egy fakanál is volt nála. Nem is tudom miért, de elkezdtem kuncogni rajta - elég vicces látványt nyújtott. - Mi az?
- Semmi, csak... csak ez a piros kockás kötény igazán jól áll neked - nevettem tovább rajta.
- Ne nevess, mert neked csinálok vacsorát! Nem is vagy kíváncsi a jó hírre?
- De, mondd csak.
- Háát - hirtelen közelebb lépett felém, és fél kezével átkarolta a derekamat. Én kissé megijedtem, mert abban a hitben voltam, hogy a többiek itt lehetnek, és előttük semmi ilyesmit nem csinálunk. Mindig csak privátban, amikor van rá alkalmunk. Tudtuk hogy nem nézik jó szemmel, és tiszteletben tartottuk. - A helyzet az, hogy az egész este csakis a miénk az egész lakás. - Mondta mély hangon, és egy sejtelmes mosollyal a kezét a hátsómra csúsztatta.
- Ohh. - mosolyodtam el én is. Így már mindjárt más, és én is eleresztettem magam. - Miért, a többiek hol vannak?
- Minho forgatáson van Japánban, Onew hazament a családjához és Key musicalezik.
- Értem... de figyelj, kissé gyanús ez a szag. Nem égett oda valami?
Jonghyun hirtelen hátra nézett, és befutott a konyhába.
Én még kuncogtam egy sort, és utána mentem, hogy megnézzem mit ügyködött.
- Sajnálom Minnie.. a hús kissé szenes lett. - Mutatta csalódott képpel a feketéllő serpenyőt. Annyira aranyos volt hogy megpróbált főzni nekem, hogy nem volt szívem nem elfogadni. Jonghyun sosem volt a konyha mestere, de értékeltem az igyekezetét.
Bár én beszélek, hisz én se tudok főzni, mint az bebizonyosodott a nyaraláskor is, amikor Minhonak kíséreltem reggelit készíteni... bezzeg mikor ő csinált, az valami isteni lett. Nem tudom hogy csinálja... de ő a legjobb szakács közülünk.
Minho Minho... valahogy mindig sikerül a fejembe férkőznie. Mintha direkt csinálná.
Leültünk Jonghyunnal az asztalhoz, és elkezdtünk enni.
- Na, milyen? - kérdezte reménnyel teli arccal.
- Mm, így is finom lett, ne aggódj! - Valójában rettentően keserű volt, de rizzsel talán még elviselhető.
Ő is beleharapott a sajátjába, de azonnal ki is köpte.
- Minnie, ez valami... rettenetes. Még hogy "finom"... most azonnal lemegyünk enni valamit az étterembe!
Azzal hezitálás nélkül kézen fogott, és az előszobába vonszolt, úgyhogy fel is vettem a cipőmet. Hál' istennek hogy eszébe jutott az ötlet... nem bírtam volna megenni azt a húst.
Bár a romantikus vacsora elmaradt, hiszen nyilvánosság elé mentünk, azért így is jól éreztem magam. Nagyon élveztem Jonghyun társaságát, mert mindig körüllengte egy olyan jellegzetes, "Jonghyun" légkör, ami felpezsdítő volt számomra. Ő egy aktívabb, viccelődőbb természet volt, mégis nagyon erős jellem. Stabilnak éreztem magam mellett, nem kételkedtem benne egy percig sem. Biztonságot adott. Tudtam, hogy bármikor odamehetek hozzá, és nem fog elutasítani.
Miután visszaértünk a lakásra, épp hogy lerúgtam a cipőmet, de Jonghyun a falnak nyomott, és egy hosszasan, mélyen megcsókolt. Meglepődtem, de kirázott a hideg. Már jópár napja hogy utoljára volt alkalmunk megcsókolni egymást, hiszen mi tagok állandóan egymás mellett vagyunk, mindig van valaki mellett valaki, és egyszerűen nem volt egy pillanatnyi privát időnk sem. Így most Jonghyun biztosan nagyon örült neki, hogy ez az este a miénk.
A veszekedés óta nem is voltunk együtt...
Jonghyun a csókjával bevezetett a hálóba, és enyhén lelökött az első ágyra amit talált.
Ami történetesen Minhoé volt.
Jonghyun már rám is mászott, de én még mindig azon stresszeltem, hogy ez itt Minho ágya. Könyörgöm, ez annyira... furcsa... Minho ágyán? Nehogy már...
Jonghyun biztosan észrevette rajtam hogy kissé feszült vagyok, mert elhajolt a nyakamtól, a szemembe nézett, és megkérdezte:
- Mi az Minnie? Valami baj van?
Csóváltam a fejemet, de nem vette be.
- Ne mondd, érzem hogy valami van. Lazulj el... - mondta, majd benyúlt a pólóm alá.
- Én csak...
- Hm? - A keze megállt a pólóm alatt, és kíváncsian fürkészte az arcomat.
- Én csak... nem megyünk át egy másik ágyra?
- Miért, ezzel mi a... jjjja. Értem már. Ez Minho ágya. - Jonghyunnak kissé felhősebb lett a tekintete, majd felállt és felkapott a karjaiba. Kivitt a nappaliba, és rádobott a kanapéra. - Itt már nincs semmi ami Minhoé! - mondta, majd ismét rám mászott.
Így már jobb volt, de így sem tudtam ellazulni rendesen, még annak ellenére sem, hogy Jonghyun érintései égetően jólestek. Már eleve azért, mert megint sikerült szegényt emlékeztetnem Minhora, és biztos voltam benne hogy nem esett neki jól... és még azért is, mert valahogy azóta a veszekedés óta, amióta tisztázódott Minho ügye, mindig itt van valami a háttérben az érzelmeim között... egy apró szálka, amit szinte lehetetlen eltüntetni.
És attól félek, egyszer csak Jonghyun ezt meg fogja érezni.

24. rész: Végtelen gyötrelem

(Minho szemszög)

Csak néztem rájuk, ahogyan a kanapén ültek egymás mellett. A szívemben egy folyamatos, monoton fájdalom kezdett el pulzálni, és tudtam, hogy ez az az érzés, ami mostantól szüntelenül itt lesz bennem.
El kell fogadnom, meg kell birkóznom vele, meg kell szoknom... Egyszerűen muszáj. Mindenkinek ez lesz a legjobb.
Amikor Jonghyun megfogta a kezét... a monoton fájdalom egy pillanatra százszorosára erősödött, és akárcsak egy hosszú, hegyes kés, belém nyilallt.
Szóval ez lesz minden egyes mozzanatukkor, amikor egymáshoz érnek?
Erősnek kell maradnom. Nem szabad kimutatnom, mennyire fáj. Taeminnek még mindig lelkiismeret furdalása van miattam, és nem szabad elrontanom a boldogságát azzal, hogy az én boldogtalanságomat sózom a nyakára. Valahogy el kell hitetnem vele, hogy nem baj, hogy így alakult. És valahogy tényleg muszáj lesz egyszer tovább lépnem, mert ha ez így folytatódik, lassan felemészt a folyamatos lelki gyötrelem, amit a mindennapokban át fogok élni.
Jonghyunra néztem. Rettenetesen irigy voltam rá, és eszeveszettül féltékeny. Érdekes, hogy közvetlenül nem ártott nekem soha semmit, mindig is kedveltem mint csapattársamat. Sosem voltunk a legjobb haverok, de mindig is megértettük egymást, és jó kapcsolatot ápoltunk. De most mégis... El akartam lökni onnan, azt akartam hogy minél távolabb legyen innen, hogy ne legyen semmiféle kapcsolata Minnievel. Szinte el akartam tüntetni a föld felszínéről.
De mi értelme lenne, ha egyszer őt szereti Taemin...?
Semmi értelme nem lenne annak hogy velem legyen, ha velem nem lenne boldog. Nekem pedig csak az számít... az Ő boldogsága.
Továbbra is mindent meg fogok tenni, hogy Minnie a lehető legboldogabb legyen... számomra csak ez maradt, ez az egy cél.
A nyaraláson történteket továbbra is tagadtam a többiek előtt, bár nyilvánvaló volt, hogy nem úgy van, és láttam is rajtuk, hogy nem hiszik el. De egyszerűen nem akartam több kavarodást és bonyodalmat.
Láttam, hogy Taemin engem bámul egy ideig. Próbáltam olyan érzelemmentes maradni előtte, amennyire csak tudtam. A fogaimat összeszorítottam, arcizmaim megfeszültek, az egész testem egy merő görccsé vált. Magam alatt ökölbe szorítottam a kezemet, és hideg tekintettel igyekeztem a semmibe meredni.
Ez sikerült is egészen a beszélgetésünk végéig... Azonban amint egyedül maradtam a fürdőszobában, még szinte rá sem fordítottam a kulcsot a zárra, de már meg is eredtek a könnyeim. Ráborultam a mosdókagylóra, a saját lábaim alig tartották meg a sírástól rázkódó testemet. Összeomlottam. A hideg, nyirkos cseppek enyhén átitatták a pólómat, és a könnyeim sorban csepegtek a kagylóban sorakozó vízcseppek rengetegébe. Szorosan markoltam a mosdókagyló szélét, és egyre csak azt kérdezgettem magamban, hogy miért, miért, miért kell nekem ezt elviselnem. Miért alakult így az én sorsom? Ez az én karmám? A folyamatos szenvedés?
Belenéztem a tükörbe. Egyszerűen szörnyen néztem ki. Furcsa volt magam ilyen ingatagnak látni, ilyen gyengének. Egészen eddig sosem fordult elő, hogy egyedül sírtam a fürdőben, és most furcsán éreztem magam. Valahogy szinte magam előtt is szégyelltem, hogy egyáltalán idáig jutottam.
Valaki mondja meg, hogy hogyan lábalhatnék ki ebből?...

(bocsi hogy ez most ilyen rövid lett~ de mindenképp akartam hozni valamit, mielőtt elutazom.  Most ne várjatok részt egészen jövőhét szerdáig, mert nem leszek itthon. Köszönöm az olvasást továbbra is! ^^)

23. rész: Így választottam

Szorosan szorongattam Jonghyunt, a mellkasába fúrtam az arcomat, és a pólójába itattam az összes könnyemet. Alig kaptam levegőt a sírástól. Amíg egyedül voltam a szobában, belém hasított az, hogy mindez ami most történt, az én lelkemen szárad, és egyszerűen teljesen kiborultam.
Mindig is egy olyan ember voltam, aki félt megbántani másokat. Még sosem okoztam az életemben ekkora érzelmi galibát senkinek, és egyszerűen nem tudtam, mi tévő legyek. De most elhatároztam, hogy megpróbálom helyretenni a dolgokat - már amennyire lehet - hogy mindenkinek a lehető legjobb legyen.
Miután kicsit jobban megnyugodtam, Jonghyunnal kimentünk a nappaliba, ahol a többiek csendesen ülve vártak bennünket. A feszültséget szinte harapni lehetett volna a levegőben. Key a térdein könyökölve tűnődött, Minho és Onew pedig valamit motyogtak egymásnak, amikor belépésünkkor minden szem ránk szegeződött.
Leültünk a többiek mellé a kanapéra. Én teljesen arra gondoltam, hogy most nekem kell beszélnem, hiszen én vagyok mindennek a felforgatója, össze kell szednem magam, és meg kell ezt tennem mindenkiért.
De bármikor is akartam kinyitni a számat, a gondolataim teljesen összekuszálódtak, és nem tudtam hogy mit mondjak pontosan. Mindenféle megfordult a fejemben, de mindegyikre azt gondoltam, nem helyes, nem, inkább nem így mondom, de így sem jó... szimplán csak érthetetlenül makogtam.
Egyszer csak Jonghyun határozottan megszólalt:
- Én és Taemin...
Odakaptam a fejemet felé, mert nem hittem, hogy ő bármit is mond majd. A szívem a torkomban dobogott. Rettenetesen féltem a többiek reakciójától...
Minho arcizmai megfeszültek, ahogy ránézett, a mellkasomba hasított a fájdalom. Gyorsan el is pillantottam róla. Key kíváncsian pislogott, és miután Jonghyun még mindig nem fejezte be a mondatát, Onew rákérdezett:
- Te, és Taemin..?
- ...együtt vagyunk.
Key hihetetlenkedve hátradőlt a kanapén, egy "ezt nem tudom elhinni" mosoly kíséretében. Onew pislogott párat, és felvonta a szemöldökét.
- Együtt vagytok?
Jonghyun sóhajtott egyet. Éreztem, hogy belül ő is remeg az izgatottságtól, de ezt igyekezett elrejteni.
- Figyelj, Onew-hyung. Te is tudod, hogy nekünk idolként, egészen addig amíg a SHINee meg nem szűnik létezni, egyszerűen nem lehet párkapcsolatunk. Talán te vagy az az ember, aki ezt a legjobban megértheti... Téged is szétszedtek a barátnőddel, ahogy engem is. De... Nekem egész egyszerűen mindenképpen szükségem van egy társra, én egy ilyen fajta ember vagyok. Miután Sekyunggal szakítottunk, már megértettem, hogy szinte reménytelen ábránd azt hinni, hogy valaha is lehet valakim a külvilágból, akivel normális kapcsolatban álljak, így ezt feladtam. Valahogyan automatikusan elkezdtem máshol keresni ezt, és... Taeminben sikerült megtalálnom ezt a társat. Igen, furcsa az, hogy ennyi idő után jöttem rá erre... de ez a helyzet ébresztett rá arra, hogy talán szorosan mellettem is van egy olyan ember, aki a partnerem lehetne, csak eddig észre sem vettem.
Jonghyun felbátorodott, és váratlanul megfogta a mellettem pihenő kezemet. Éreztem, hogy a többiek zavarba jönnek ettől, és én is bizonytalanul hagytam.
- Egyszerűen szeretem őt! Érted? Te is tudod, hogy ezt nem lehet irányítani. Hát akkor miért nem használhatnánk ki azt, hogy csapattársak vagyunk, és legalább mi itt lehetünk egymásnak, ha már kívülállókkal nem állhatunk szóba? Miért nem adathat meg nekünk, hogy legalább mi ketten boldogok legyünk?... Taeminnie is már 19 éves. Szerinted mikor lesz neki valaha is egy párkapcsolata? Szerintem ennyit ő is megérdemel.
Onew csak a semmibe bámulva bólogatott. Láttam, hogy az agya még csak próbálja feldolgozni mindazt, amit az imént hallott.
- Ésss... neked mi a véleményed erről, Taemin-ah?
Egyszerűen muszáj volt végre mondanom valamit nekem is. Erőt vettem magamon, és megszólaltam a remegő hangomon.
- Onew-hyung... - nyeltem egy nagyot. - én... én csak azt szerettem volna mondani nektek, hogy... én tényleg nem akartam senkinek sem gondot okozni, soha... és nagyon nagyon sajnálom hogy ekkora galibát okoztam... és igyekszem, hogy a jövőben ne forduljon elő ilyesmi,  és..
- Rendben, ezt értem Taemin-ah. De én arra lennék kíváncsi, hogy vajon te is így gondolod-e, mint Jonghyun-ssi? Te is... szereted őt?
Jonghyun rám nézett, én pedig belenéztem a fekete bogár szemeibe, amely reményteljesen csillogott. Láttam benne a tiszta szerelmet, és láttam hogy némi bizonytalan félelem is van benne, hogy vajon mi lesz a válaszom Onew kérdésére.
Őszintén... Még mindig nem éreztem azt a lángoló szerelmet felé. Nagyon szerettem őt, mint embert, és nagyon ragaszkodtam hozzá. Azt tudtam, hogy soha, soha nem szeretném megbántani, és rettentő hálás voltam, hogy így gondoskodik rólam. Igen, leginkább ragaszkodás volt felé a részemről, és nagyon is vonzódtam felé, mint férfi.
Minek hívjam ezt? Ez is szerelem?
Már így is eléggé furcsa hogy ennyit gondolkozom ezen. Hiszen miért is mondtam volna neki hogy adjunk egy esélyt, ha nem szeretném?
Miért kételkedek még mindig?!
Egy pillanatra megakadt a szemem Minhon.
Minho...
Miután a szobában elmondta, miért is hidegült el tőlem... ismét megbolygatta az érzéseimet. Most már tudtam, hogy nem azért volt velem ilyen, mert nem szeret már. Ő tulajdonképpen csak jót akart nekem és Jonghyunnak. Ő tulajdonképpen csak félrerakta magát, hogy ne okozzon számunkra gondot, és jóvá tegye azt, hogy egyáltalán a nyaraláson elcsábított. Lehet, hogy ő tényleg még mindig olyan szerelmet érez irántam, amit a nyaraláson mutatott?
De akkor mennyire szenvedhet ő most?
Istenem... Minho... miért kell szeretned engem?
Rá-rá pillantottam Minhora, aki csak érzelemmentes arccal bámulta a szobaszőnyeget. Ismertem már: amikor ilyen arckifejezést vág, az azt jelenti, hogy legbelül forr.
Egy szemetesládának éreztem magamat, ahogyan ránéztem. Miért kellett áltatnom őt a nyaraláskor? Miért kell egy ilyen jó embernek, mint amilyen ő, fájdalmat okoznom?
Ismét visszatértem Jonghyun szemeire, akinek a tekintetében eközben megnőtt az aggodalom és a félelem érzése. Láttam rajta, hogy tűkön ülve várja, mit válaszolok Onewnak, és retteg attól, hogy semmit, vagy esetleg azt, hogy nem. Éreztem, hogy a kezei szorosabban fogják az enyémet.
Elegem volt magambl. Itt már nincs helye hezitálásnak! Így választottam. Jonghyunt választottam, és kész. Most már nem bánthatom meg őt, semmiképpen sem.
Lassan bólogattam Onew felé.
- Értem. Hát... ezzel valóban nincs mit tenni, nem igaz? - mondta komoly arccal Onew.
- Várjatok egy kicsit... bocs hogy így hirtelen közbe szólok, de van egy aprócska dolog, ami azért egy eléggé fontos része az egész ügynek. Most akkor mi van Minhoval? - kérdezte Key, és Minhora nézett.
Minho köhintett egyet, kihúzta magát, és érzéketlenül azt mondta:
- Semmi. Mint már mondtam, az a rajongó felfújta az egészet úgy ahogy van. Kitaláció. Részegek voltunk, már alig emlékszem hogy hogy a francba történt az a csók, de biztos vagyok benne, hogy csak hülyéskedtünk valamit. Nem igaz Taemin-ah?
Nem szóltam semmit. Eszem ágában sem volt szólni bármit is.
- Ah. Hát jó... - vonta meg a vállát Key, de láttam rajta hogy nem hiszi el, és Onew sem. Azonban nem akarták már tovább bonyolítani a dolgot, hiszen már azon is nehéz volt túljutniuk, hogy mi egyáltalán... együtt vagyunk Jonghyunnal.
Istenem, de furcsa ezt kimondani...
A szívem még mindig fájlalta Minhot. Fájt, hogy arra kényszerült, hogy hazudjon a többieknek, és fájt, hogy itt kell látnia mostantól minden nap minket kettőnket Jonghyunnal, és eszébe kell hogy jusson az, hogy egymáséi vagyunk. Fájt, hogy egy ilyen embernek, mint ő, ennyit kell ok nélkül szenvednie.
De így választottam.

(Már kezdett bűntudatom lenni a sok komment után amit kaptam, hogy hol az új rész, úgyhogy elhatároztam, hogy ha törik ha szakad, ma hozom!x3 De akkor cserébe kérek sok véleményt~ ^^)

22. rész: Esély

Jonghyun és én bementünk a szobába. Az ajtótól nem messze még mindig rezzenéstelen arccal, karba tett kézzel állt Minho. Egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mit gondolhatott épp. Kerestem a tekintetében az érzelmeket: de még dühöt sem láttam benne, sem pedig szomorúságot, vagy csalódottságot. Teljesen nyers, és hideg volt. Tüdejét megszívta levegővel, és emelt fővel méregetett minket, majd megszólalt.
- Taemin-ah. Szeretnék beszélni veled. - mondta a szemembe, majd Jonghyunra nézett. - Négyszemközt.
Jonghyun csak bólintott egy aprót, és kiment a szobából.
Minho leült velem szembe az ágyra, és csak bámult rám. Továbbra sem láttam a szemében semmi érzelmet, így ötletem sem volt, hogy ha bármit is mondok, vajon mit fog hozzá szólni.
- Hyung, én... ne haragudj. - mondtam remegő hangon, és még a víz is levert. Nagyon idegesített, hogy fogalmam sem volt, mi zajlik épp a fejében. - Most már tudod... mi történt Jonghyun és köztem, igaz?
Továbbra sem szólt semmit. A térdein könyökölve várta, hogy folytassam.
Minho, az isten szerelmére, legalább mondj valamit! ... Annyira nem akartam megbántani... egyáltalán nem érdemelte meg. Annyi jót kaptam tőle, hogy rettenetesen féltem tőle, hogy megbántom.
De már késő... ezt elbaltáztam. Bele se kellett volna kezdenem, igaz?
Nyeltem egy nagyot, és folytattam a mondanivalómat.
- Nem tudom hogy számodra mit jelentett az, ami a nyaraláskor történt, de... én, mindannak ellenére, ami Jonghyun és köztem volt, tényleg azt éreztem feléd, amit ott sugalltam. Csak.. ahogy hazajöttünk, egyszerűen nem értettem, hogy miért szűnt meg minden érzelmed felém. Úgy értem... a szigeten azt mondtad, hogy szeretsz engem, és...
- Amit mondtam, az igaz volt, Taemin-ah. Minden mozdulatom és mondatom igaz volt feléd, és mostanra sem változott. Ezt tudnod kell.
Tehát Minho még mindig szeret engem? De mégis hogy higgyem ezt el, ha nem érzem egyáltalán?
- De hyung, akkor miért vagy velem teljesen közömbös, amióta haza értünk? A kapcsolatunkat sem akartad pontosan letisztázni velem! Így mégis hogy higgyem ezt el?
- Mert én már azelőtt tudtam hogy Jonghyunnal vagy, hogy nyaralni mentünk volna.
... Tessék?
Lehetne már ez ennél bonyolultabb? Mégis hogyan és honnan tudta???
- Hogyan...
- Egyszer bekopogtam a szobátokba, mert Jonghyun elvitte véletlenül valamimet, és vissza akartam kérni. Mivel nem érkezett válasz, és az ajtó is zárva volt, benéztem a kulcslyukon, hátha azért nem válaszoltok, mert nem vagytok bent. Mikor benéztem... olyan dolgokat láttam, amiket... legszívesebben kitörölnék az emlékeimből.
Te. Jó. Ég.
Tehát Minho úgy kezdett ki velem, hogy mindvégig tudta a viszonyunkat?
- A szigeten... annyira jó volt veled. - Most kezdett kissé meglágyulni a hangja. -  Annyira élveztem, hogy végre együtt tölthettem veled azt az időt. Annyira meseszerű volt számomra, és... én próbáltam csak egész egyszerűen kedves lenni hozzád, és semmi több, de amikor ott ültél velem szemben... nem tudtam megállni, hogy ne csókoljalak meg. És azzal, hogy te is viszonoztad, minden vágyam teljesült. Szerettem volna annak a pár napnak az erejéig elfelejteni mindent, és csak egész egyszerűen boldog lenni veled. Mert tudtam, hogy ha haza jövünk, ez lehetetlen lesz Jonghyun miatt. Bár egy ideig gondolkoztam rajta, hogy itthon majd megbeszélem veled hogy mi legyen a kapcsolatunkkal, amikor láttam hogy Jonghyun odaadja neked azt a karkötőt... egyszerűen tudtam hogy nem szabad ebbe belefolynom, és már így is hibát követtem el azzal, hogy egyáltalán megkavartam az érzelmeidet. Ezért volt az, hogy itthon már nem érezted rajtam azt a szeretetet, amit a nyaralás alatt nyújtottam neked.
Minho mondanivalójának elhangzása közben a lábam a földbe gyökerezett, a szemeim megteltek könnyel. Már csak egy apró homályos foltot láttam a rapperünkből, és pislogásom után végre kitisztult a látásom, amint végigfolyt a könny az arcomon, és rácsöppent a parkettára.
Hihetetlen, hogy egy nap alatt mennyi minden meg tud változni. A mai napon a feje tetejére állt minden, kitisztult a kép, de ezzel együtt rettenetesen zavarossá is vált.
- Minho-hyung... - csak ennyit tudtam kinyögni, és a kezeimbe temettem a könnyektől nedves arcomat. A testem rázkódni kezdett, és zokogtam.
Túl sok volt számomra ez az egész. Annyira féltettem őket... rettegtem attól, hogy bármelyikőjüket is megbántom, mert nagyon szerettem őket. Egyikőjük sem érdemelte meg, hogy fájdalmat okozzak neki. Ennek ellenére sikerült, és mindez az én hibám.
Minho felállt az ágyról, átölelt, és halkan azt mondta a fülembe.
- Megmondtam. Csak légy boldog, Taemin-ah. Számomra csak ez a legfontosabb.
Ezután egy pillanatra még a szemembe nézett, majd ki is ment a szobából.

Jonghyun POV

Szétvetett az ideg, hogy vajon mi folyhat bent a szobában Minho és Taemin között. Haragudtam Taeminre, amiért ennyire semmibe vette azt ami közöttünk történt korábban, és ilyen könnyedén kikezdett Minhoval. Azonban most nagyon örültem annak, hogy adna nekünk egy esélyt. Reméltem, hogy Minho most nem kavar be, és tényleg van esélyünk egy normális kapcsolatra.
Egyszer csak hallottam a szoba csukódását, és Minho toppant be hozzám. Leült mellém az ágyra, és a szemembe nézett.
- Kérlek, ígérd meg, hogy boldoggá teszed Taemint.
Ezek szerint... feladta?
Minden bizonnyal.
A szemébe néztem, és bólintottam egyet.
Igazából nem haragudtam rá azért, amiért ő közeledett Taeminhez. Nem tudhatta, hogy együtt vagyunk... a helyében én is ugyanezt tettem volna. Az, hogy történt is valami, az csakis Taemin sara. Milyen furcsa, hogy Minho szereti őt... mindig is tudtam hogy nagyon közeli barátok, de azt sosem hittem volna, hogy Minho meleg.
- Azt viszont tudnod kell, hogy rettenetesen vigyáznotok kell. Az SM-nél már most olyan szintű lehordást kaptunk azért az egy képért, amit senkinek sem kívánok. Tudnod kell, hogy sosem fogom magamban elfogadni, hogy te Taeminnel vagy, mert szeretem őt. És hogy a többiek mit szólnak ehhez az egészhez... az már a te gondod.
Mondata befejeztével Minho felállt az ágyról, és kiment a nappaliba Onewhoz és Key-hez.
Gyorsan be is mentem a szobába Taeminhez, aki a szoba közepén állt, és zokogott.
- Istenem...- mondtam, majd gyorsan odamentem hozzá, és megöleltem. - Mit mondott Minho, ami ennyire megsiratott?
- Én... nem akartam... senkit sem... megbántani... - mondta heves levegővételekkel, és hozzábújt a mellkasomhoz.
- Ssh.- csitítgattam, és adtam egy puszit a fejére - Adjunk egy esélyt magunknak, Taemin-ah.

21. rész: A választás képtelenség

Berontottam a szomszédos szobába. Jonghyun az erkélyen ült egy széken, és bámult bele az éjszakába. Belépésem pillanatában még azt éreztem, hogy legszívesebben rárontanék, hogy mi az istenért kellett elmondani a többieknek, de ahogy elnéztem hogy ott ül, és beugrottak a képek a tegnap estéről, mikor sírva fakadt... egyszerűen megértettem. Mindent megértettem amit tett, mert igenis én vagyok a bűnös.
Lassan kinyitottam a zárt erkélyajtót, és megálltam Jonghyun háta mögött.
- Hyung, én... - kezdtem bele bizonytalanul - én nem tudtam, hogy te bármit is érzel irántam. Én egyszerűen azt hittem, hogy...
- A turné alatt még én sem tudtam. - vágott közbe, majd megfordult a széken, és a szemembe nézett. - Akkor nekem sem voltak komoly érzéseim feléd. De mikor elmentünk nyaralni... elkezdtél hiányozni Taemin-ah. Hiányzott a mosolyod, a hangod, az illatod... Egyre többet gondoltam rád, és a veled együtt töltött éjszakákra. Minden éjjel úgy aludtam el, hogy te jártál a fejemben, és egyszerűen megértettem, hogy talán a testi vonzalmam sem volt véletlen hozzád. Rájöttem arra, hogy szeretlek, és elhatároztam, hogy ha hazajöttünk, el is mondom neked.
Egyre jobban facsaródott a szívemben álló láthatatlan kés. Ha belegondolok, hogy ő hiányolt, gondolt rám, én pedig szinte teljes könnyedséggel elfelejtettem a vele átélt élményeket... elmondhatatlanul szemétnek érzem magam. Én.. egyszerűen nem érdemlem meg Jonghyun szeretetét.
- Ezen kívül rettentően irigy voltam Minhora, hogy ő mehetett el veled, és nem én. Azt viszont sosem gondoltam volna.. - tűnt fel egy halvány gúnyos mosoly az arcán - ..hogy ti ketten tényleg képesek lesztek összejönni.
Hát én sem, Jonghyun. Én sem.
- De.. ha tudtam volna, hogy te..
- Hagyjuk a felesleget Taemin-ah! - vágott ismét hirtelen közbe. - Min változtatott volna? Attól ha tudtad volna hogy én szeretlek téged, te még mindig nem éreztél volna irántam semmit. Ugyanúgy összejöttél volna Minhoval.
Nyeltem egyet.
Ez azért nem így működik... - gondoltam, de inkább nem szóltam semmit.
De ha belegondolok, miért is voltam olyan biztos benne hogy Jonghyun felől sem jelentett semmi mást az egész turné alatt történtek, mint pusztán testi kielégítést?
Talán... nem hittem benne hogy engem bárki is szerethet. Egyáltalán nem is tudtam, milyen az, mikor valaki szívből szeret. És mikor Minho árasztotta felém a sok szeretetet, az teljesen elvarázsolt.
- Taemin. - szólt hozzám Jonghyun, és felállt a székről. - Őszintén mondd meg, kérlek. Te tényleg szereted Minhot?
- Én... a nyaraláson teljesen belé voltam esve. Tényleg, egyszerűen hirtelen belé estem. De most, hogy itt vagy te is... istenem, annyira zavaros ez az egész...
- Szereted, vagy sem? - kérdezett újra, de most határozottabban.
Mostanában az érzéseim, amiket a nyaralás alatt mindennél erősebben éreztem Minho iránt, elhalványulni kezdtek... hiányoltam Minho igazolását felém. Már abban sem voltam biztos, hogy igaz volt-e egyáltalán az a szerelem a részéről. Viszont ha visszagondolok az emlékekre, akkor egyszerűen képtelenségnek tűnik hogy minden hazugság legyen. De nem tudhatom biztosan... hisz honnan is tudjam, ha nincs tapasztalatom?
Tényleg rá kéne végre jönnöm, hogy szeretem-e még.
Most hogy Jonghyun újra itt volt velem, és tulajdonképpen bevallotta az érzéseit felém, szinte már teljesen lemondtam Minhoról. Még le is feküdtem vele. Ha Minhot tényleg olyan mélyen szerettem volna, akkor nem tettem volna vele ilyesmit, hanem mindennek ellenére hű maradtam volna hozzá.
Rájöttem, hogy az ember akkor szeret igazán valakit, ha minden körülmény között megmaradnak az érzései a másikhoz. Ha az érzéseit nem változtathatja meg semmi. Akármennyire nem szereti viszont, esetleg szemétkedik vele az illető: ha igazán szerelmes vagy, magát az embert szereted, és nem azt, amit az az ember ad neked.
Lehet hogy nem is Minhoba szerettem bele, hanem magába a gyengédségbe, a szívmelengető szeretetbe, amit adott?
Ha ez a helyzet, akkor pedig Minho érzéseivel játszadoztam. Egyszerűen képtelenség ez a választás...
És mi a helyzet Jonghyunnal? Őt akkor most szeretem?
Most valahogy most egészen másképp állok hozzá, hogy tudom az érzéseit.
Azt nem tudnám mondani, hogy kifejezett lángoló szerelmet érzek felé. Én egyszerűen csak... nagyon szeretem Jonghyunt. Nagyon fontos számomra, mint ember. Csakis jót akarok neki, mert csakis azt érdemli. Nagyon ragaszkodom hozzá, és soha nem akarom elveszíteni magam mellől.
Most mit válaszoljak neki? Elhatároztam, hogy többé nem titkolózok, nem hazudok neki, és pontosan azt mondom, amit érzek. A lehető legtisztábban a szemébe néztem.
- Nem tudom, Hyung. Van bennem még valami felé.. de egyszerűen nem tudom hogy még meddig. Mióta haza jöttünk, olyan mintha nem is történt volna köztünk semmi. Egyszerűen nem tudom, mit higgyek. - Kissé közelebb léptem hozzá. - Viszont, egy biztos. - Megfogtam a kezeit.- Kérlek, hidd el, hogy ha tudtam volna, hogy van esélyem nálad, akkor az én érzéseim is már a nyaralás előtt egészen más felé kanyarodtak volna.
Éreztem hogy Jonghyun egy kicsit zavarba jön. Elnézett a pillantásomból.
- Én nem tudom azt mondani, hogy én téged teljes szerelemből szeretlek..
Csalódottnak láttam őt ezen mondatom elhangzásakor, mert kissé jobban elengedte a kezeimet, és a szemét a földre sütötte.
- .. csak azt tudom, hogy te egy csodálatos ember vagy, és.. természetesen csak amennyire a körülmények persze megengedik, de... én adnék magunknak egy esélyt.
Jonghyun ismét a szemembe nézett. Ragyogást láttam a pillantásában, éreztem, hogy örül ennek a kijelentésemnek. Annyira jól esett végre egy kis boldogságot látni a szemében, hogy én is elmosolyodtam. Boldog voltam a boldogságától.
Már épp meg akartam volna gyengéden csókolni, amikor Jonghyun a mögöttem lévő üveg erkélyajtó mögé bámult, és hirtelen kikerekedtek a szemei. Az utolsó pillanatban megállított, és én is megfordultam, hogy megnézzem mi az.
Hirtelen eleresztettem Jonghyun kezét.
Az üvegajtó mögött Minho állt, megkövült, hideg arccal.

20. rész: Mindenre fény derül

Mikor beléptünk a lakásba, azt láttuk, hogy Jonghyun, Onew, és Key a számítógépnél tobzódnak, és amint meghallották hogy megjöttünk, minden tekintet azonnal ránk tapadt.
Onew a lehető legkomolyabb arckifejezését vette elő. Key kissé lekezelően nézett ránk, és Jonghyun pedig egyenesen rám nézett.
Az arca láttán... azt hittem, hogy darabokra tépődik a szívem. Soha az életben nem láttam még ennyire csalódottnak. Szemöldökét enyhén összehúzta, és máskor meleg, megnyugtató fekete szembogara most végtelenül szúrós, fagyos kisugárzással meredt felém. Száját bosszúsan összeszorította, álla enyhén remegni kezdett. Az én torkom is összeszorult, de egy nagy nyeléssel visszatartottam a könnyeimet.
Bementünk hozzájuk a szobába. A monitor képernyőjén természetesen a botrányt kirobbantó képünk volt Minhoval, szépen kinagyítva.
- Ezt meg kellene beszélni. - mondta higgadt komolysággal Onew, és leült az egyik székre. - Hallgatunk benneteket.
- Ez mi? Mi ez az egész? - Csattant fel Key. - Csak vicc, ugye? Mondjátok hogy az...
- Hagyd, hogy elmondják. - szólt rá Onew, majd visszafordult felénk, várakozó tekintettel.
Én bizony képtelen lettem volna megszólalni. Csak úgy áradt a srácokból a megvetés, legfőképpen Jonghyunból, felém. Azt már el sem akartam képzelni, hogy vajon Minhoról mit gondolhat. Csak meredtem a földre, éreztem, ahogy fojtogatja a torkomat a feszültség.
- Egyszerűen... - kezdett bele bizonytalanul Minho a mondatába. Nagyon kíváncsi voltam hogy vajon mit fog mondani. - ...jól éreztük magunkat Taeminnel. Ez a kép egy buli után készült. Teljesen be voltunk már rúgva, és... nem tudom, tényleg nem tudom miért, de valahogy megtörtént a dolog. Ennyi az egész, semmi több.
- Hazug. - motyogta Jonghyun, majd hirtelen kiviharzott a szobából. Az ajtó hatalmas csattanással csukódott be utána.
Onew halványan mosolygott a bajsza alatt.
- Nos igen. Van egy-két dolog, ami cáfolja, hogy csak ennyi történt volna.
Hogy micsoda? Még több kép készült volna a szigeten rólunk? Te jó ég!
Onew kattintott párat a gépen, és az egyik rajongói oldalon szereplő hosszú szövegre mutatott.
- Ez itt a fotós lány teljes beszámolója a ti kis romantikus nyaralásotokról.
- Mi? Kémkedett utánunk?? - kérdezte hihetetlenkedve Minho.
Onew csak a széken hátradőlve, karba tett kézzel bólogatott, Key pedig a monitor felé fordult, és elkezdett felolvasni egy részletet a beszámolóról.
- " A 2Min igazi. Kedves rajongók, teljesen hivatalosan kijelentem, úgy higgyétek el ahogy mondom: Minho és Taemin együtt vannak. Pontosan olyan édesek egymással, mint ahogyan mi azt mindig is elképzeltük. Édes csókokat ejtenek egymás között, egymáshoz bújnak a tengerparti naplementében, és néha még kézen fogva is sétálgatnak. Sajnos az apartmanjukig nem tudtam bejutni, de ahogy kilépnek onnan, érezni lehet, hogy körüllengi őket a szerelem. Elhiszitek ti ezt?! Gyönyörű. 2MIN! Nincs mit rejtegetnetek! Kérlek legyetek hivatalosan is boldogok egymással! Mi imádunk titeket!"
Mire a szöveg végére ért, teljesen lesápadtam, Minho pedig a térdein könyökölve a fejét fogta.
- Ez hazugság. - szólalt meg halkan.
- Nem, nem az! - emelte fel a hangját hirtelen Onew, és előre dőlt a székben. - MIND tudjuk, hogy nem az.
Mégis mit mondhatnánk erre? Minho megpróbálta menteni a menthetőt, de  úgy látszik a kocka már el van vetve. Ezen a helyzeten nincs mit szépíteni.
- Óh, és Taeminnie... - dőlt hátra a székében Onew - tudunk Jonghyunról is.
Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Egyszerűen nem hittem a fülemnek.
- Hogy mi? - kérdeztem vissza, hátha csak rosszul hallottam.
- Jól hallod, Jonghyun kitálalt. - mondta Key.
Mi?
Tessék?
Mégis hogy képzelte ezt Jonghyun? Hogyan?
Mi a fészkes fenéért mondta el?! Talán azt hitte ettől majd jobb lesz a helyzet?!!
Hogy a francba lehet ekkora BAROM???
Vagy talán ezzel akarta megbosszulni a Minhoval való kapcsolatomat?!
Te jó ég... te jó ég...
Azt hittem ennél rosszabb már nem lehet, de.. ezek szerint, lehet.
Úgy éreztem, minden a feje tetejére állt, felborult, egyszerűen majdnem idegösszeroppanást kaptam. Úgy éreztem hogy én vagyok az, aki felelős mindenért. Most már Minhot is teljesen elveszítettem magam mellől, és Jonghyunt is. A többiek a szívük mélyéről megvetnek. Teljesen egyedül maradtam.
Lassan könnycseppek kezdtek el legördülni az arcomról, a torkomat már jó ideje szorongató gombóc kieresztett.
Felálltam, és kiviharzottam a szobából Jonghyun után. Nem bírtam a nyomást. Rettegtem Minho reakciójától, amint meg tudja hogy viszonyom van Jonghyunnal, és azonnal beszélni akartam az énekesünkkel.

19. rész: Botrány

Másnap ismét ugyanazon a helyen volt forgatásom. Épp szünet volt, mikor csörgött a telefonom. Minho volt az.
- Tessék Hyung?
- A forgatásod után azonnal be kell jönnöd az SM-hez, Minnie.
Kissé meglepődtem, mert Minho hangja nagyon komoly volt. Csak nem valami baj van?
- Miért, valami gond van?
- Csak gyere be. Nagyon sürgős és fontos. Rendben?
- Hát... rendben... De most mennem kell, mert folytatódik a forgatás.
- Rendben. Várlak.
- Szia.
Ahogy letettem a telefont, éreztem, ahogy borús felhők gyűlnek körém. Éreztem, hogy itt valami nagyon nem jó... Alig tudtam koncentrálni a munka maradék részére, és csak győztem szabadkozni a figyelmetlenségem miatt.
Épp hogy végeztünk, fáradtságom ellenére már rohantam is be az SM épületébe. Felhívtam Minhot, aki mondta, hogy az igazgatónál van bent.
Szapora léptekkel siettem végig a hosszú, kék szőnyeges folyosón. Remegő kézzel nyomtam le a kilincset, és zilálva léptem be az ajtón.
- Annyeong haseyo - hajoltam meg, és a tekintetem a kanapén ülő Minhora szegeződött. Egyáltalán nem tetszett a látvány: összeráncolt szemöldökkel, feszült testhelyzetben ült, azonnal láttam rajta, hogy itt bizony komoly baj lehet a háttérben.
- Foglalj csak helyet - szólt az igazgató, én pedig engedelmesen leültem Minho mellé.
Aztán kijött az íróasztal mögül, kezében egy fehér borítékkal. Kivett belőle egy képet, és durván az előttünk álló üvegasztalra csapta.
- Ez. Itt. MICSODA?? - Ordított felénk, miközben a képre mutatott.
Hirtelen megijedtem a váratlan, heves indulatán, és gyorsan közelebb hajoltam az asztalon fekvő képhez, hogy meg tudjam ennek okát.
Mikor realizáltam hogy mit ábrázol, teljesen elsápadtam.
Azt hittem ott ájulok el helyben, a kanapén... egyszerűen ez képtelenség, nem lehet, nem történhet meg...
De mégis itt van.
Az a kép engem és Minhot ábrázolt, a Hawaii-i tengerparton. Nem volt túl jó minőségű, ráadásul sötét is volt, azonban tisztán látszódott rajta hogy az ami rajta áll, az egy közöttünk elcsattanó csók.
- Mi ez? MI-EZ?? - kérdezte ismételten indulatosan az igazgató, miközben közel hajolt hozzánk, és  mutatóujját a képen kopogtatta. Egy pillanatra sem tudtam ránézni, csak meredtem arra az iszonyatos képre, ami most mindent a feje tetejére állított.
Lassan Minhora sandítottam, aki csak sóhajtott egyet, és szégyenében lesütötte a szemét.
- Hogyan, mégis ho-gyan képzeltétek ezt? Hogy az Istenbe?!!... - folytatta, majd lassan visszaballagott az íróasztala mögé. A számítógépe elé ült. - Lássuk csak, hogy az internetnek köszönhetően hány millió ember juthat immár hozzá ehhez a fantasztikus képhez.
Kattintgatott párat, ingerülten pötyögött a billentyűzeten, majd gúnyos mosollyal hátradőlt a székében.
- Gyerünk srácok. Gyertek ide, és nézzétek meg a világháló csodálatos erejét. Nézzétek meg, hogy mennyire is vagytok ti népszerűek. Mert úgy látszik a nyaralás erejéig elfelejtettétek!!
Lassan odaballagtunk Minhoval a gép elé. A képernyő számtalan megnyitott rajongói oldalt mutatott, ahol a mi újdonsült képünk volt a legnagyobb szenzáció. Facebook, twitter, tumblr, mindegy miről volt szó, a mi képünk ott sorakozott.
Alig bírtam nézni... Azt akartam hogy csak egy rossz álom legyen az egész.
Mit csináljunk? Mi lesz ezután?!
- Nagyon sajnáljuk. - mondta halkan Minho, és a lehető legmélyebben meghajolt. Én sem tettem másként. De tudtam, hogy a bocsánatkérésnek itt semmi jelentősége nincs: még az is szóba jöhet, hogy épp most vesztettük el mindketten az állásunkat.
Mit fognak szólni az emberek? A családunk? Az ismerőseink?
A többiek?
Síri csend volt a teremben. Majd szétvetett bennünket az ideg.
Az igazgató sóhajtott egyet.
- Az a szerencsétek, hogy az SM számára túl fontos bevételt jelent a SHINee, és egész egyszerűen nem engedheti meg magának azt, hogy feloszoljon.
Talán mégsem vagyunk kirúgva? De hát akkor mégis hogyan fogják ezt elsikálni? Annyira nyilvánvaló...
- Közleménybe fogjuk tenni, hogy az interneten keringő kép egy jól megszerkesztett hamisítvány. CSAK ennyit tehetünk. Még ha nyilvánvaló is lesz mindenki számára hogy nem az.
- Köszönjük. - motyogtuk halkan, és visszaültünk a helyünkre.
A lelkem egy apró darabja ettől megkönnyebbült, de csak egy egészen apró darabja. Legalább az állásunkat nem veszítjük el. Azonban ott volt még az a hatalmas dilemma, hogy a többiek száz százalék, hogy nem fogják ezt bevenni. Mégis mit fogunk nekik mondani?
Miért, miért, miért kellett ilyen ostobának lennünk?!...
- Azért azt áruljátok már el nekem - ült le velünk szembe az igazgató - hogy ez most komoly? Mármint hogy ti... komolyan buzik vagytok?
Nyeltem egyet. Bár sosem beszélt velünk túl sok tisztelettel az igazgató, ilyen szinten gátlástalan, sértő stílust még sosem engedett meg magának.
De igaza volt. Csak tűrtük, mert megérdemeltük. Teljesen meggondolatlanok voltunk.
Az egészben a legszebb az volt, hogy még mi magunk sem tudtuk a választ a kérdésére.
- Ah... inkább nem is akarom tudni, mert ez nem érdekel. Viszont. Akár így vagy úgy áll a dolog, azzal gondolom mindkettőtök tisztában van, hogy soha a büdös életben többet nem tehettek ilyet a nyilvánosság előtt! Sőt! Sehol! Fel kell hogy fogjátok a naiv agyatokkal, hogy itt nem csak rólatok, hanem tucatnyi ember állásáról és pozíciójáról van szó! Ti komolyan képesek vagytok ezzel játszani?! Ezt az életet választottátok, és ez azzal jár, hogy nem tehettek semmi ilyet és ehhez hasonlót! SEMMIT! Értitek?!
Összeszorított fogakkal tűrtem ahogyan úgy beszélnek velem, mint egy ronggyal, azért, mert egy pillanatra megengedtem magamnak a boldogságot. Hallgattam a mellettem ülő Minho fogcsikorgatását, és láttam ahogyan ökölbe szorítja a kezét. Hatalmas önuralom lehetett rajta.
- Menjetek. A közlemény holnapra kint lesz.
Mi csak bólintottunk, és kimentünk a szobából. Gyorsított léptekkel viharzottunk ki az SMből, ahol szokásukhoz híven rengeteg rajongó ácsorgott, fényképezett, sikítozott. Néhány kiáltozásból kivehető volt, hogy már ők is látták a szenzációs képet.
Villám gyorsan beszálltunk a kocsiba, és Minho beindította azt. Miután sikerült elhagynunk az SM parkolóját, hazafelé vettük az irányt.
- Mi lesz Hyung? Mit fogunk mondani a többieknek? - kérdeztem tőle.
- Szerinted én tudom?! - förmedt rám Minho kissé indulatosabban, én pedig hamar el is hallgattam.
- Ah... ne haragudj Minnie. Csak... nagyon ideges vagyok. - Szólt kedvesebben, és egy pillanatra a a combomra akarta rakni az egyik kezét, de én elhúztam előle.
- Vajon... ki csinálhatta rólunk azt a képet? Hawaiin? - kérdeztem.
- Khm... emlékszel arra a csajra, a buliból? Akivel beszélgettem, amíg te elvoltál.
Bólogattam.
- Na... ő koreai volt. És tudta, hogy én vagyok SHINee Minho. Nekem... van egy olyan sejtésem, hogy ő volt a kép készítője.
- Édes istenem... - sóhajtottam fel. Inkább elfordultam, és kifelé bámultam az ablakon egészen addig, amíg haza nem értünk.
A szívem hevesen kalapált, amíg a lépcsőnkön mentünk felfelé. Mit fognak szólni a többiek? Mi lesz, ha belépünk a lakásunk ajtaján? Mit fogunk nekik mondani? Ezek a kérdések ismétlődtek a fejemben.

18. rész: Érthetetlen érzelmek

A napokban direkt megfigyeltem Minho viselkedését. Mivel nem beszéltük meg a nyaralásunk végén, hogy most pontosan mi is lesz a mi kis "összejövetelünknek" a vége, kíváncsi voltam, hogy vajon küld-e felém bármi olyan jelet, amitől rájöhetek, hogy az érzései nem változtak felém. Sajnos nem igazán volt olyan alkalom ahol csak kettesben voltunk, így csak a nyilvános gesztusaiból, a köztünk zajló beszélgetéseinkből próbálkoztam leszűrni valamit.
Minden apró mozdulatából próbáltam kiolvasni az üzenetet amire a legjobban vágytam a szívem mélyén. Ha csak egy pillanat erejéig is, de ugyanarra a kis csillanásra, arra a meleg, szeretetteljes tekintetre vágytam tőle, amit ott a tengerparton láttam a szemében.
De semmi.
Minho teljesen ugyanúgy viselkedett velem mint a nyaralásunk előtt. Mint egy közeli, megértő barát. Én próbáltam némi közeledést mutatni felé, de egyszerűen vagy nem vette észre, vagy nem is akarta észre venni.
Kezdtem azt hinni, hogy beteljesült az, amitől a legjobban féltem... hogy be lettem csapva.
Ennek ellenére attól az embertől kaptam félreértelmezhetetlen jeleket, akitől a legkevésbé vártam - igen, Jonghyunról van szó. Továbbra is számtalanszor éreztem magamon ragadni a tekintetét... azokat az apró, mások számára észrevehetetlen, de engem annál inkább zavarba hozó érintéseket, rejtélyes, féloldalas mosolyokat. Amikre más nem figyel oda, de én pontosan tudom, hogy mit rejtenek.
Én pedig ezekre egyszerűen nem tudtam hogy reagálni. Csak félénken félrenéztem, vagy úgy tettem mint aki nem vette észre őket. Holott, kezdtem magam szinte kellemetlenül érezni, hogy semmibe veszem ezeket a gesztusokat tőle... tudtam, hogy nem érdemli meg ezt. És valahol szívesen viszonoztam volna őket, csak még mindig égett bennem a Minho által hagyott nyom, egyszerűen még a saját érzéseimmel sem voltam tisztában. Csak azt tudtam, hogy éheztem Minho szeretete után, Jonghyunéval pedig még nem tudtam mit kezdeni.
Az egészen eddig teljesen üres és inger nélküli magánéletem hirtelen egy kusza fonállá fonódott, össze, amit csak győztem bogozgatni.
Egyik nap egy külön műsorba kellett mennem forgatni. Ez volt a nyaralásról való hazatérésünk óta az első napom, amit nem együtt töltöttem a srácokkal. Hosszú nap volt, de szerencsére már késő délutánra végeztünk, így hazamehettem a lakásunkra. Reméltem, hogy végre lesz egy kis időm egyedül, ami nagyon ritka esetben adatott meg.
Azonban meglepődésemre mikor levetettem a cipőmet és bementem a hálónkba, éppen Jonghyun szunyókált békésen az egyik ágyon.
Ennyit a tervezett egyedüllétről...
Nem akartam hangoskodni, nehogy felébresszem, így csak gyorsan leraktam a cuccaimat. Próbáltam kiosonni, de láttam, hogy mocorogni kezd. Felém fordult, és laposakat pislogott rám.
- Szervusz Minnie. - mondta álmos hangon.
A franc... ez a hang, arra emlékeztet, mikor együtt aludtunk a hotelben.
- Ne haragudj hogy felébresztettelek, Hyung... - vágtam bűnbánó képet.
- Az lett volna a rossz, ha nem ébredek fel... - nyújtózkodott, és feljebb ült az ágyon. - ...hisz végre újra csak ketten maradtunk.
Már megint zavarba hozott. A szemkontaktust rögtön elvesztettem vele.
- Miért csinálod ezt, Taemin-ah? - Felkelt az ágyról, és lassan felém kezdett el sétálni. Ahogy veszélyesen közel került hozzám, én automatikusan hátraléptem egyet. Jonghyun sóhajtott egyet. - Miért?
Erre mit mondjak? Mit mondhatnék neki? Nem mondhatom el hogy mit érzek Minho iránt! Az teljesen ki van zárva!
- Hyung, én... - kezdtem bele a céltalan mondatba, de ő hirtelen az egyik vállamra tette a kezét, közelebb lépett hozzám, és a másik vállamra hajtotta a homlokát.
- Kérlek... Taemin-ah, ne tedd ezt velem.. - csuklott el a hangja, és éreztem hogy rázkódni kezd a teste. - ..csak te maradtál nekem. Legalább te maradj meg nekem...
Erre egyáltalán nem számítottam... Sírt. Fogalmam sem volt róla hogy Jonghyun... ennyire magányos.
Annyira szörnyű érzés fogott el a rázkódó háta láttán, hogy azonnal átöleltem, és azt kezdtem el magamban kérdezgetni, hogy hogy is képzeltem, hogy így viselkedtem vele a napokban. Csak kedvességet kaptam tőle, én pedig teljesen semmibe vettem... csak a Minhotól talán hiába várt érzések után sóvárogtam, és észre sem vettem hogy ez az ember szinte éhezik a szeretetre.
Immár nem féltem tőle. Az eddig mindig nagy, erős, férfias Jonghyunt magamhoz öleltem, mint egy gyenge gyermeket. Most egy pillanatra én voltam az aki támogatást nyújtott neki. Éreztem hogy szüksége volt rá, mert ő is szorongatott engem, mint aki fél, hogy elveszít.
Aztán egyszer csak felemelkedett a vállamról, ajkaival gyengéden végigsimított az arcomon, és lassan az ajkai az enyéimre tapadtak.
Jonghyun csókjától kirázott a hideg. Az az ismerős, semmihez fogható érzés, amit a hotelben jó párszor megízlelhettem...
Mit tegyek?
Bűnös vagyok, ha elfogadom a szeretetét?
Mi van Minhoval? Egyáltalán mi együtt vagyunk, vagy sem?
És akkor ez most azt jelenti, hogy Jonghyun szeret engem?
Talán sosem voltam még annyira zavart, mint abban a pillanatban.
Ha belegondoltam, akkor Jonghyun sosem mondta ki szavakkal, hogy szeret... mégis, annak a csóknak a pillanatában kétségkívül éreztem rajta.
Viszont Minho szeretete a nyaralás alatt annyira tisztának és őszintének tűnt... De vajon egy ilyen őszinte szeretet elillanhat úgy egyről a kettőre, hogy az ember már nem érez belőle semmit?
Nem bírtam tovább. Jonghyun puha, forró ajkai rabul ejtettek, és mire az eszem feleszmélt, a kezeim már át is kulcsolták a nyakát, és a lábaim is közelebb léptek hozzá. Szinte önkéntelenül viszonoztam a csókját.
Jonghyun ismét képes volt arra, hogy annyira felkeltette a vágyaimat, hogy azok minden ésszerű gondolkodásomon felülkerekedtek. Pár pillanat múlva már mindketten egy szál boxerben ültünk az ágyon. Nem aggódunk a többiek betorpanása miatt, hiszen korai volt még az este, és ők egészen biztosan csak későn jöttek haza.
Ami azt illeti, nagyon beindultam Jonghyunra. Hiányzott a határozottsága, az a kissé néha már követelőző, meggyőző fellépése.
Hagytam, hogy vezessen, és azt tegyen velem, ami jól esik neki, mert tudtam, abból rossz biztosan nem sülhet ki. Miután ezt észrevette, ő is sokkal határozottabbá vált, és egy szempillantás alatt visszatért az az igazi férfias, erős Jonghyun.
Kipirult arccal, a csókolózásunktól összekuszált hajjal és vöröslő ajkakkal pislogtam rá csillogó szemekkel, és vártam, mi lesz a következő lépése. Ő egy féloldalas mosolyt ejtett felém - egy olyat, ami mögött valami terv lapul. Váratlanul megragadta a hajam hátul, majd egy határozott mozdulattal hátrarántotta a fejemet, én pedig az ajkamba haraptam a fájdalomtól, ami bizarr módon még jól is esett.
- "baireoseu kkeuteobshi matseoneun baekshin, on sesang jicheone neorin eodeolteu gaelleori, gamchun kalnari eorin uri ai meori sogeul hollin" - Mondta az internet war szövegét, miközben lassan lecsúsztatta a szabad kezét az alsómba, és végigsimított a mutatóujjával az ágyékomon.
Teljesen megőrjített.. természetesen én is belementem a kis játékba. Ráültem a csípőjére, és letepertem.
- "adonghakdae jahakbyeontae sonyeodeureul norineun ne chutae, cheontae mansange shiltae aeseokhajiman neo" - mondtam a saját részem, miközben lassan egyre lejjebb vándoroltam a felsőtestén, és dalszövegem befejeztével a számmal húztam lejjebb róla az alsóját.
Már épp kezdtem volna a számmal kezelésbe venni őt, mikor éreztem, hogy felhúz magához.
- Mi az, Hyung? - mosolyogtam rá buján.
- Leszel a rabszolgám, Minnie? - suttogta halkan a fülembe.
Kicsit meglepődtem a kérdésén, mert... az oké hogy az Internet Warban a rabszolgája vagyok, de most nem tudtam eldönteni, pontosan mit is értett ezalatt. Ennek ellenére megbíztam benne, és játékos kedvemben voltam. Kíváncsivá tett, hogy vajon mit is akar.
- Leszek. - feleltem.
- Akkor fordulj meg. - suttogta újra a fülembe, és lassan a hasamra fordított.
Most már értettem, hogy mit akar.
Te jó ég, ez most komoly?!
Biztosan érezte rajtam a döbbenetet, mert rögtön a fülemhez hajolt.
- Bízz bennem. Nyújtottam én neked rosszat valaha is? Hm? - kérdezte lágyan, majd egy csókot lehelt a vállamra, és cirógatni kezdte a hátamat.
Jonghyun lehet hogy valamiféle varázserővel bír, mert valahogy annyira meggyőző és megnyugtató tudott lenni, hogy egyszerűen nem voltak kétségeim felőle. Egy pillanat alatt eldőlt bennem, hogy bízom benne.
A mai napig nem tudom, hogy voltam képes abban a pillanatban belemenni. Hiszen nemhogy férfival, de még nővel se voltam soha életemben, ráadásul egészen addig abban a hitben éltem, hogy egy átlagos heteroszexuális fiatal srác vagyok.
De ez akkor a fejemben meg sem fordult. Csak Jonghyunra voltam hangolva, aki a hátam cirógatásából egyszer csak áttért az alsóm lehúzására, és nem sokkal később már egy ujjat is éreztem magamban odalent.
Szorosan becsuktam a szememet. Ez nem volt a legjobb érzés a világon... leginkább csak vártam, hogy egyszer csak jó legyen. Biztos voltam benne hogy hamarosan eljön az az érzés is, mert bíztam Jonghyunban. Fogalmam se volt hogy vajon neki mennyi tapasztalata van ezen a téren, de abban biztos voltam, hogy sosem bánna velem durvábban, mint amennyire azt én engedném.
Aztán nem telt bele pár perc, de már nem ujjakat éreztem magamban, hanem valami sokkal nagyobb, és forróbb dolgot... amit lassan mozgatni kezdett bennem. Jonghyun bennem volt... és a fájdalom érzése kezdett elhalványulni a lassacskán megjelenő kellemes érzés mellett. Talán kezdtem megszokni.
Ismerte a rezdüléseimet. Amikor kicsit jobban megrándult a testem, azon nyomban gyengédebbé vált, de amikor úgy érezte megengedheti magának, akkor határozottabban csinálta. Mozgása közben simogatta a hajamat, apró csókokat lehelt a hátamra, hogy minnél jobban ellazulhassak. Kezdtem egészen élvezni a dolgot - egyedül akkor volt kicsit durvább a kelleténél, amikor elment.
- Ah.. - hagyta el egy hangos sóhaj a száját, és kissé a vállamba mélyesztette a körmeit. Most sokkal gyorsabban és mélyebben csinálta mint ezelőtt, de éreztem hogy nem direkt, hanem egészen egyszerűen így jött belőle. Ez már tényleg fájdalmas volt, de kibírtam - az ajkaimra haraptam, és ismét összeszorítottam a szememet. Lassan alább hagyott a kellemetlen érzés, és éreztem, ahogyan kicsusszan belőlem.
Jonghyun rárogyott a hátamra, én pedig megfordultam alatta, és rámosolyogtam.
- Minnie... - mondta egy nagy sóhaj kíséretében a nevemet. - Azt hiszed te így maradsz ahogy vagy? - nevetett, majd lejjebb ereszkedett, és szájával kezelésbe vett engem.
- Uhh.. - sóhajtottam fel, mikor éreztem hogy Jonghyun ajkai körbeveszik a férfiasságom. Két kezemmel a hajába túrtam, és finoman irányítottam a fejét.
Nem kellett túl sok, a sok izgalom következtében halk sóhajok kíséretében hamar elmentem.
Ismét egy felejthetetlen estét köszönhettem neki.
Ezek után az énekesünk mellém feküdt, és szorosan összekulcsolta a karkötős kezét az én karkötős kezemmel.
Már éreztem ennek az ékszernek a jelentőségét. Már éreztem, hogy miért hord magával fényképet rólunk. Szavak nélkül is megértettem, hogy amit Jonghyun érez irántam, az talán szerelem.
Hisz képtelenség, hogy valakivel így bánjanak, akit nem szeretnek. Nem igaz?
De akkor Minho? Hisz róla is elhittem hogy szeret... teljesen elhittem.
Lehet hogy még mindig szeret?
De akkor én most mit műveltem?
Te jó ég, Taemin, mit csinálsz?!
Magam mellé néztem. Jonghyun már el is elbóbiskolt: arca kisimult, és egy apró kis mosoly tűnt fel a száján álmában. Annyira.. édes volt...
Abban a pillanatban rájöttem valamire. Lehet hogy nem is az a kérdés, hogy engem ki szeret... hanem az, hogy én kit szeretek.
Lehetséges, hogy az ember két emberbe szerelmes egyszerre?

17. rész: Otthon édes otthon

Amikor elindultunk a reptérre, már nem fogtuk egymás kezét, mert tudtuk, ott már sok koreai van, akik bármikor láthatnak bennünket. A repülőn csak ültünk egymás mellett, mint mindig - azt még megengedhettem magamnak, hogy szolidan Minho vállára hajtva pihenjek. Legszívesebben megint hozzábújtam volna, akár csak a szállodában, és a kezét simogattam volna amíg el nem alszom... és éreztem rajta hogy ő sem érez másképp. Vágytunk egymás közelségére, de nem kaphattuk meg. És ez ezentúl így lesz.
Azt hiszem, ez volt életem legrosszabb repülőútja...
- Na, és mit hoztatok ajándékba? - vigyorogtam a három csapattársamra, akikkel immár a lakásunkon ültünk a nappaliban. Akármennyire is nap mint nap együtt vagyunk, talán pont ezért is hiányoztak már. Az este folyamán már meg is tartottuk egymásnak az élménybeszámolóinkat: elmeséltük Minhoval, hogy beleestem a tengerbe, valamint hogy a buli következtében kiraboltak engem... Na, persze a nyaralásunknak nem minden részletébe mentünk bele. Szép is lett volna...
- Én hoztam egy hatalmas tálca török édességet. - vett elő Onew egy zselészerű színes kockákkal teli tálcát, amiből néhány darab már hiányzott. - Bocsi, a felét már sikerült a repülőn elkóstolgatnom... Nem adtak enni! Mégis hogy képzelték ezt?!
- Köszönjük, Onew-hyung - mondta nevetve Minho.
Key az égbe meresztette a szemeit Onew hallatán, és megcsóválta a fejét.
- Taemin-ah, én hoztam neked egy pólót. - mondta kedvesen Key, és odanyújtotta nekem.
- Jaj de jó! - Néztem a "Turkey" felirattal rendelkező pólóra - Köszönöm Key-hyung! - mosolyogtam, és fel is próbáltam.
- A bazárban vettem, teljesen márkás, és nagyon olcsó volt. Imádtam azt a vásárt! Magamnak is vettem egy pár dolgot....
- Egy párat?! - háborodott fel Onew - A fél bazárt felvásároltad, a kereskedők meg rád tukmáltak minden kacatot... háromszor annyi cuccal jöttél haza mint amikor elmentél!
- Héé, te csak ne szólj be, legalább én nem ettem fel a fél hotelt... egy hét alatt annyit evett mint én egy hónap alatt! Komolyan, hogy nem vagy még 100 kiló?! - bökte meg Key játékosan Onew hasát, aki erre csak meglökte Key vállát.
- Taemin-ah, én is hoztam neked valamit. - mondta halkan Jonghyun Onew és Key civakodása közepette, majd elővett egy kis hosszúkás dobozt, és kinyitotta előttem. Egy bőr karkötő volt benne, és ahogy láttam, Jonghyun is ugyanolyat hordott épp a csuklóján.
- Oh... - néztem a karkötőre. Egészen csinos kis darab volt. - Ez nagyon jól néz ki hyung! Köszönöm szépen! - mosolyogtam rá.
- Feltegyem?- kérdezte.
Bólogattam, majd lassan felkötötte a csuklómra a darabot. Egy ideig még tartotta a kezemet, és nézegette.
- Jól áll neked. - mosolygott rám.
Kicsit furán éreztem magam hogy Jonghyunnak is ugyanilyen van... kissé olyan volt, mint valami páros egyen karkötő, vagy ilyesmi. De biztosan csak neki is nagyon megtetszett, és vett egyet magának is.
- Khm, mi is hoztunk valamit nektek, igaz, Minnie? - vágott gyorsan közbe Minho, majd határozottan megfogta a karkötős karomat, és elvette Jonghyun kezéből. - Adjuk oda nekik most.
- Rendben, behozom - mondtam, majd bementem a hálóba.
Megfogtam a nagy dobozt, és elkezdtem kifelé vinni. Alig láttam előrefelé, úgyhogy óvatosan kellett vele közlekednem. Azonban nem csalódtam magamban, mivel gyönyörűen levertem az egyik polcról egy táskát, amiből kiborult minden.
- Francba... - szitkozódtam, majd leraktam a nagy dobozt.
- Minden rendben Minnie? - kérdezte Minho kintről.
- Persze, mindejárt jövök! - kiabáltam vissza, és közben elkezdtem összeszedegetni a táskából kiborult cuccokat. Ahogy láttam, Jonghyun táskája volt az.
Dezodor, mobiltelefon, napszemüveg, pénztálca - ezeket kezdtem el szedegetni és visszarakni a táskájába, amikor egyszer csak megakadt a szemem valamin.
Alig hittem a szememnek.
Egy polaroid kép volt rólam és Jonghyunról.
Miért hord magával képet rólunk?!  Ez... Várjunk csak, talán mindenkiről hord, nem csak rólam.
Kíváncsi voltam rá, úgyhogy átkutattam a táskáját, hátha látok egyet mással is, de nem. Csak rólam és róla volt egy kép külön a táskájában.
A szívem kalapált, nem tudtam mit szóljak ehhez, vagy hogy egyáltalán mit jelentsen ez. A páros karkötő... most meg ez...
- Hol vagy már? Mit csinálsz? - kérdezte Minho, és hallottam a lépteit közeledni felém, úgyhogy villám gyorsan visszapakoltam a polcra Jonghyun táskáját.
- Semmit, csak sikerült levernem itt majdnem mindent... - mondtam neki miután beérkezett a szobába.
- Na gyere, akkor vigyük ketten. - mondta kedvesen, majd megfogtuk és kivonszoltuk a nagy dobozt a nappaliba.
- Oooh ez meg mi?! - kérdezte Onew, és a többiek is döbbent arcot vágtak a nagy doboz láttán.
- Ezt igazából mindenkinek vettük itt a lakásban. Nem vettünk külön külön ajándékokat, úgy gondoltuk mindenki örülni fog ennek - mondtam mosollyal, és izgatott voltam, mit fognak szólni az ajándékunkhoz.
Key kibontotta a csomagolópapírjából, és kinyitotta a dobozt.
- Ez meg mi?! - kérdezte tanácstalan arccal.
Minho nevetett.
- Ez egy ital készítő gép! Mindenféle koktélt lehet vele csinálni. - mondta, majd kivette a dobozból a gépet.
A többieknek nagyon tetszett, teljesen fellelkesedtek az újdonsült gépezettől.
- Próbáljuk ki! - szólt Jonghyun a masszázsszékből.
- De... egy deka gyümölcsünk sincs itthon... - mondtam.
- Akkor menjünk el a boltba gyümölcsért, nem nagy ügy. - mondta Key, és már fel is pattant. - Ki jön velem?
- Ah, most rögtön? Én teljesen elfáradtam, nincs kedvem boltba menni - szóltam, és ledobtam magam a kanapéra.
- Jó, akkor te maradj csak, de én eljövök, mert én tudom miket lehet bele rakni. - mondta Minho.
- Én is jövök, kell még pár dolgot vennem magamnak is... - szólt Onew. - Jonghyun-ssi?
Jonghyun kinyitotta a csukott szemeit, és Onewra nézett a masszázs székből.
- Úgy nézek én ki, mint aki menetre kész?
- Jó, akkor mindjárt jövünk - mondta Key, és cipőt húztak, majd kimentek az ajtón.
Én még mindig a kanapén feküdtem. Lassan én is úgy éreztem hogy majd elalszok... de kissé megint furán éreztem magam, hogy Jonghyunnal ketten maradtunk itt. Lehunytam a szemeimet, és relaxáltam - a többiek hangoskodása után most egészen feltűnő volt az, hogy az egész lakásban csak a masszázsszék hangja hallatszott, de élveztem a csendet.
- Taemin-ah. - szólt egyszer csak hozzám halkan Jonghyun.
- Hm? - Kinyitottam a szemeimet.
- Tényleg tetszik a karkötő?
- Igen, nagyon jól néz ki. - Mondtam, majd ismét ránéztem az ékszeremre. - Ahogy láttam... neked is ugyanilyened van, igaz?
- Igen, ugyanolyanom van. - mondta Jjong, és igazgatni kezdte a sajátját.
- De... hogyhogy ugyanolyat vettél?
Jonghyun megvonta a vállát.
- Nem is tudom... de ha zavar téged, akkor leveszem.
- Nem, dehogy! Nem ezért mondtam. - mondtam gyorsan, nehogy félreértse a dolgot.
Ezután ismét csend következett egy időre. Aztán egyszer csak Jonghyun kiszállt a masszázsszékéből, és odaült mellém, egészen közel.
- Tudod... hiányoztál. - Mondta, majd elkezdte simogatni a combomat.
Én ránéztem, és csak nyeltem egy nagyot. Picit távolabb húzódtam tőle.
Mi ez az egész?
- Mi a baj Minnie? Én nem is hiányoztam neked?
Úgy csinál mintha lenne köztünk bármi is... hát nem felejtette el az egészet úgy ahogy van? Én már elfelejtettem, és reméltem hogy ő is ugyanígy áll az egészhez, mint én... de ahogy látom, nem így van. Ahj, Jjong, miért?! Miért kell bekavarnod?
Ugye nem érzel irántam semmit? Ugye nem?!
- Miért hordasz magadnál egy képet rólunk? - vágtam hirtelen bele a témába. Nem is gondoltam át, hogy meg akarom-e egyáltalán kérdezni tőle ezt... egyszerűen csak kicsúszott magától a számon.
Jonghyun levette a kezét a combomról.
- Mert...
- Ahj, Jinki, sikerült a legnagyobb és legnehezebb dinnyét elhozatnod!! Mire idáig elcipeltem... most fogd te... - hallottuk hogy a többiek meg is jöttek a boltból, és épp Minho civakodik Onewval.
- Vigyázz, mert elejted!!! - kiáltott fel Key.
Ma már nem fogom megtudni az igazságot... De nem fogom annyiba hagyni.