28. rész: Egy pohár tiszta víz

Azon az éjszakán nagyon sokat gondolkodtam azon, amit Key mondott. Hiába próbáltam áltatni magamat, ha egyszer tudom, hogy még mindig nem felejtettem el Minhot, és nem is fogom. Amikor elmondott mindent azon a balhés napon a szobában, én nem tudtam neki semmit sem mondani, csak zokogtam. Képtelen voltam rá... túl zűrös volt a fejem ahhoz hogy bármi épkézláb mondatot kimondhassak, csak azon járt az agyam, hogy senkit az ég világon nem akartam bántani. Minhoval mi még korántsem tisztáztuk le teljesen ezt a dolgot, legalábbis a részemről nem. A sok ki nem mondott dolog... ez az ami most nyomja a lelkemet. Annyi mindent szeretnék neki bővebben kifejteni, ugyanakkor félek is újra felkavarni a vizet. De muszáj lesz.
Elhatároztam, hogy a mai napon beszélni fogok vele. Őszinte leszek.
Biztos voltam benne, hogy Minho meg fog hallgatni és megért majd.
A programjaink után az autóba szinte félholtan ültünk be, annyira fáradtak voltunk. Gyakorlás, majd egy jó hosszú interjú, és egy fotózás... "csak" ennyi történt ma, de elég is volt ahhoz hogy minden energiánkat leszívja. Szinte elbóbiskoltunk azon a 10 perces úton hazafelé a kocsiban.
Én Minho mellett ültem. Az állapotunk ellenére szerettem volna betartani azt, amit éjszaka elhatároztam. Hogy beszélek vele.
Nem bírom ezt az állapotot már... Nem is tudom, mikor volt utoljára, hogy nevettünk egy jót, vagy csak könnyedén csevegtünk. Még mindig alig tudom elhinni hogy egyáltalán létezett olyan idő amikor ilyen felhőtlen viszonyban voltunk egymással.. olyan lehetetlennek és elérhetetlennek tűnik. Félek hozzászólni. Még annyit is, hogy "add ide a sót, légyszíves", vagy "csukd be az ajtót". Minden egyes kis interakciónk közben kényelmetlenül érzem magam... hogy romolhatott el a kapcsolatunk ennyire?
Rendbe akarom tenni. Rendbe kell tennem valahogyan!
Hiányzik Minho. Hiányzik a barátom.
Már majdnem a háznál voltunk, mikor halkan megkérdeztem tőle:
- Hyung... beszélhetnénk ma este... négy szem közt?
Minho lecsukott szemekkel ült, azt hittem talán alszik is, de lassan felnyitotta a szemhéját, és bólintott egyet. Láttam rajta hogy nagyon fáradt, és nincs túl sok kedve hozzá, de "hogy is mondhatna nemet Minho, csak azért mert fáradt". Mindig így gondolkodott ő. Sosem helyezte előtérbe magát senki előtt, és sokszor ez a kárára is vált már. És ennek tetejében, önzetlenségét sosem hántolgatta fel senkinek... nála önzetlenebb személyt nem láttam még.
Amint betorpantunk az ajtón, a zombi állapotú csapattársaim már be is vonultak a hálószobába aludni. Így is félálomban vánszorogtak fel a lépcsőn a lakásig. Csak Minho és én maradtunk kint, és bementünk a szomszéd szobába.
Minho leült az ágy szélére, én pedig az egyik fotelbe.
- Nos... miről akartál beszélni? - kérdezte, majd egy nagyot ásított.
- Tudod... nem muszáj most beszélnünk, ha nagyon fáradt vagy. Ráér később is.
Minho csóválta a fejét.
- Nem, ha már ide beültünk, akkor már mondd el. Különben is, így legalább a többiek nem zavarnak be.
- Rendben. Szóval... - Kezdtem volna el, de itt megakadtam. Még össze sem szedtem a gondolataimat, hogy egyáltalán mit akarok neki mondani... tényleg, mit akarok neki mondani pontosan? Mit mondjak, miért ültettem most őt ide le?
Mekkora hülye vagyok. Még én magam sem tudom.
... De most komolyan, mit szeretnék én most közölni vele konkrétan?
- Szóval... - kezdtem bele újra, mert kezdett kínossá válni a csönd, de a mondatomat továbbra sem tudtam folytatni.
Na, most nézhet Minho igazán bolondnak.
- Taemin-ah... - dörgölte meg a szemét álmosan - légyszíves mondd amit akartál, mert úgy hiszem hogy ehhez mi most túl fáradtak vagyunk.
Kicsit égett a fejem, és elkezdtem verejtékezni. Idióta... idióta, idióta - csak ezt mondogattam magamnak, és próbáltam a fejemben valami normális mondatot összerakni, ami ésszerűen hangzott...
De bármit is próbáltam, nem jött össze semmi.
Rájöttem hogy csak akkor tudok nyíltan beszélni, ha elhatározom, hogy teljesen őszinte leszek. Nem kell a kerítés. Őszinte.
Csak légy őszinte...
Miután kicsit sikerült lehiggadnom magamban legbelül, kifújtam a levegőt, felálltam a fotelról, megköszörültem a torkomat, és nekikezdtem a mondanivalómnak.
- Hyung, én... tudom, hogy Jonghyunt választottam. Tudom hogy már jó ideje vele vagyok, és tényleg nem lenne jogom most erről beszélnem veled, de... lehet hogy mikor ebben a szobában pár hete beszéltünk azon az estén, te elmondtál mindent, de én nem. Én nem mondtam neked akkor semmit, pedig kellett volna.
Minho bár továbbra is fáradtan, mégis érdeklődve figyelt rám.
- Tudom hogy hallottad, amikor az erkélyen mondtam Jonghyunnak, hogy adok neki egy esélyt. Viszont egyvalamit nem tudsz... én azért mondtam ezt Jonghyunnak, mert azt hittem, hogy te csak a nyaralás erejéig akartál tőlem bármit is. Hiszen annyira közömbös voltál velem utána, Hyung! Honnan tudhattam volna, hogy te továbbra is szeretsz engem? Tudod hogy mennyire vágytam rá, hogy egyszer odagyere hozzám, és mondjad, hogy beszéljük meg, hogy továbbra is szeretsz, és hogy nem csak egy egy hetes hawaii-i kaland voltam a számodra? - Enyhén összeszorult a torkom, de visszatartottam a sírást. Nem akartam bőgni a világért sem. - Jonghyun pedig... - Mondtam elcsukló hangon, de nyeltem egyet, és folytattam a mondavalómat. - Jonghyun pedig törődött velem, és éreztem rajta, hogy szeret engem. Annyira egyedül volt és kétségbe volt esve miután megtudta, hogy a szigeten veled több történt közöttünk... hiszen, mi előtte már nem voltunk közömbösek egymással, és ezt.. te is tudtad.
Továbbra is csak figyelt. Vártam hogy esetleg közbeszóljon, de nem. Csak fáradt, ködös tekintetével nézett rám, és várta, hogy folytassam.
- De közöttünk a turné alatt nem történt több puszta... testi kielégítésnél. Szó sem volt semmiféle szerelemről. Egyszerűen egyszer csak rám indult a hotelszobában, és a dolgok valahogy jöttek magától. Nekem fogalmam sem volt róla hogy szeret, nem is tűnt úgy, én ezt csak a nyaralás után kezdtem el látni rajta, amikor még sejtése sem volt arról, mi történt közöttünk.
Továbbra is vártam valami határozottabb reakciót Minhotól, de nem kaptam. Kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam, és bizonytalanul folytattam:
- Szóval... egyszerűen nem tudtam vele megtenni hogy visszautasítom, miután már megmondtam neki, hogy adok neki egy esélyt. Hogy tehettem volna ezek után? Ezért van az hogy őt választottam, Hyung. Nem azért, mert őt szeretem... - a saját szavaim még így is szíven ütöttek. Tulajdonképp kimondtam, hogy nem szeretem. - ...én, mondhatni, csak... vonzódom hozzá, és kész. Szeretem őt, mint embert, de valami egyszerűen hiányzik... valami, ami viszont feléd megvan bennem.
Kicsit közelebb léptem hozzá.
- Emlékszem, mindig azt mondtad, hogy neked az a fontos, hogy boldog legyek. Nos... én úgy érzem, hogy igazán boldog veled lennék, hyung.
Még mindig nem változott Minho arckifejezése, és emiatt megijedtem. Nyeltem egy nagyot, és dobogó szívvel vártam a válaszát. Miért ilyen? Hát nem ez az amire várt? Amire vágyott?
Én kiöntöttem számára az egész lelkemet, és még csak meg sem hatja?
Minho felegyenesedett a könyökléséből a térdén, és kihúzta magát.
- Tudod kivel játszadozz te...
Azzal felállt, és az ajtóhoz sétált. Lenyomta rajta a kilincset, de megállt egy pillanatra, és visszanézett rám.
Úgy nézett ki, mintha mondani akart volna valamit még, de inkább meggondolta magát, és kiment.
Én letaglózva álltam a szobában. Erre abszolút nem számítottam.
De teljesen igaza volt... hogy is gondolhattam. Hogy is gondolhattam ennyi kavarás után, hogy megért? Mit vártam? Hogy majd mosolyogva átölel, és azt mondja "semmi baj"? Már így is túl sok áldozatot hozott értem Minho. Így is túl toleráns volt felém, és ha jól belegondolok, ennél sokkal de sokkal rosszabbul is lett volna joga viselkedni velem.
Egy önző disznó vagyok, aki túl sok mindent képzel magáról.
És ami a legszebb, hogy most szépen odamegyek ezek után Jonghyunhoz, aki mellesleg szerelmes belém, és lelkiismeret furdalás nélkül átölelem mintha mi sem történt volna, miután most vallottam be a "riválisának", hogy nem is szeretem őt?
Pff... egyszerűen undorodom magamtól.

(Jonghyun szemszög)
Úgy éreztem magam, mint egy hulla, miután beléptünk a lakás ajtaján. Legszívesebben csak ruhástól befeküdtem volna az ágyba, és elaludtam volna, amit majdnem meg is tettem... de miután szétterültem az ágyon, csak egy picit relaxáltam, és összeszedtem magam, hogy kimenjek a konyhába egy pohár vízért.
Már el is indultam a folyosón, amikor feltűnt, hogy Minnie és Minho még fent vannak, és bent vannak a szomszéd szobában.
Mit csinálnak ezek ilyenkor, kettesben?
A féltékenységem azonnal felébredt, a fáradságom elszállt, és automatikusan belestem a kulcslyukon.
Szerencsére nem történt semmi különös a szobában, csak azt láttam, hogy üldögélnek, és beszélgetnek.
De vajon miről?
A fülkagylómat óvatosan az ajtó lapjára helyeztem, nehogy meghallják, hogy ott vagyok. Jó volt, mert bár kissé tompán, de ki tudtam venni a szavaikat.
- "Hyung, én... tudom, hogy Jonghyunt választottam..." - hallottam Minnie hangját, és a szívem egy pillanatra megdobbant. Reménykedtem benne, hogy nem azt fogja Minhonak mondani, amire gondolok, és rettegek tőle...
Végighallgattam az egész beszélgetést, és ahogy hallottam Taemin szavait elhangzani, egyre inkább levert a víz. Nem akartam elhinni azokat amiket mondott.
Pedig sajnos én már előre sejtettem... csak nem akartam magamnak bevallani. Valahol éreztem hogy nem az igazi a dolog... hogy valami nem stimmel Minnienél. Én teljes szívemből szerettem őt, de nem éreztem azt, hogy ő ezt úgy viszonozná, ahogyan azt kellene. Reménykedtem benne hogy talán egyszer felébred benne, igyekeztem úgy viselkedni vele, ahogyan neki a lehető legjobb volt... de úgy látszik, hogy hiába.
Csak akkor legalább ne mondta volna, hogy ad egy esélyt. Inkább küldött volna el a fenébe és lett volna Minhoval... bár így is szenvedtem volna, talán egyszer túljutottam volna rajta, és ő is boldog lehetett volna azzal akivel akar. Ha már velem nem az...
Sejtettem. Láttam, észrevettem azokat az apró jeleket amik arra utaltak, hogy Minho és Ő még mindig nincsenek túl egymáson.
Hülye vagyok. Előbb szóvá kellett volna tennem neki, és akkor most talán nem innen kellene megtudnom ezt...
Bár, vajon elmerte volna mondani? Hmh... nem hiszem.
Könnyek gyűltek a szememben. Alig hittem el a hallottakat... azt kívántam, bárcsak az lenne a valóság, hogy valójában az ágyamban fekszek hulla fáradtan, és csak álmodom ezt az egészet...
De sajnos nem így volt.
Rettenetesen bántott. Nagyon fájt amit Minnie művelt velem.
Egyszer csak azt hallottam, hogy hangosodik valakinek a lépte az a ajtó felé, én pedig gyorsan berohantam halkan a fürdőbe.
Minho kijött a szobából, és bement a hálóba.
Na mi az, csak nem visszautasította Minnie nagy vallomását?
Haha. Ez érdekes.
Hát, nem lennék most épp Taemin helyében... de ő kereste magának a zűrt.

(Minho szemszög)

Miután kimentem a szobából, a szívem rettenetesen kalapált. Gyorsan be is mentem a hálóba, levetkőztem, majd le is feküdtem az ágyamba.
Alig hittem el hogy ilyet mondtam Minnienek. Tulajdonképpen szembeszálltam magammal, mert valójában ha azt tettem volna amit normál esetben tennék, biztosan bedőltem volna neki, és újra megértettem volna őt, a szárnyaim alá vettem volna.
Valójában nagyon örültem annak amit mondott. Rettenetesen feldobódtam tőle, hiszen ez volt az amit sejtettem, és vágytam is rá hogy egyszer elmondja.
Csak hogy nem szabad hagynom magam. Ha ismét ilyen könnyen engedek neki, akkor megint az lesz, hogy ha velem van, Jonghyun miatt aggódik. Minnie ilyen. És ezt egy percig sem akarom. El kell hogy döntse magában végre, hogy kit választ és kit enged el... teljesen.
Ha igazán velem akar majd lenni, akkor ezek után Jonghyunnak is ki kell hogy tálaljon. Amíg ezt nem teszi meg... addig semminek sem lesz értelme.