18. rész: Érthetetlen érzelmek

A napokban direkt megfigyeltem Minho viselkedését. Mivel nem beszéltük meg a nyaralásunk végén, hogy most pontosan mi is lesz a mi kis "összejövetelünknek" a vége, kíváncsi voltam, hogy vajon küld-e felém bármi olyan jelet, amitől rájöhetek, hogy az érzései nem változtak felém. Sajnos nem igazán volt olyan alkalom ahol csak kettesben voltunk, így csak a nyilvános gesztusaiból, a köztünk zajló beszélgetéseinkből próbálkoztam leszűrni valamit.
Minden apró mozdulatából próbáltam kiolvasni az üzenetet amire a legjobban vágytam a szívem mélyén. Ha csak egy pillanat erejéig is, de ugyanarra a kis csillanásra, arra a meleg, szeretetteljes tekintetre vágytam tőle, amit ott a tengerparton láttam a szemében.
De semmi.
Minho teljesen ugyanúgy viselkedett velem mint a nyaralásunk előtt. Mint egy közeli, megértő barát. Én próbáltam némi közeledést mutatni felé, de egyszerűen vagy nem vette észre, vagy nem is akarta észre venni.
Kezdtem azt hinni, hogy beteljesült az, amitől a legjobban féltem... hogy be lettem csapva.
Ennek ellenére attól az embertől kaptam félreértelmezhetetlen jeleket, akitől a legkevésbé vártam - igen, Jonghyunról van szó. Továbbra is számtalanszor éreztem magamon ragadni a tekintetét... azokat az apró, mások számára észrevehetetlen, de engem annál inkább zavarba hozó érintéseket, rejtélyes, féloldalas mosolyokat. Amikre más nem figyel oda, de én pontosan tudom, hogy mit rejtenek.
Én pedig ezekre egyszerűen nem tudtam hogy reagálni. Csak félénken félrenéztem, vagy úgy tettem mint aki nem vette észre őket. Holott, kezdtem magam szinte kellemetlenül érezni, hogy semmibe veszem ezeket a gesztusokat tőle... tudtam, hogy nem érdemli meg ezt. És valahol szívesen viszonoztam volna őket, csak még mindig égett bennem a Minho által hagyott nyom, egyszerűen még a saját érzéseimmel sem voltam tisztában. Csak azt tudtam, hogy éheztem Minho szeretete után, Jonghyunéval pedig még nem tudtam mit kezdeni.
Az egészen eddig teljesen üres és inger nélküli magánéletem hirtelen egy kusza fonállá fonódott, össze, amit csak győztem bogozgatni.
Egyik nap egy külön műsorba kellett mennem forgatni. Ez volt a nyaralásról való hazatérésünk óta az első napom, amit nem együtt töltöttem a srácokkal. Hosszú nap volt, de szerencsére már késő délutánra végeztünk, így hazamehettem a lakásunkra. Reméltem, hogy végre lesz egy kis időm egyedül, ami nagyon ritka esetben adatott meg.
Azonban meglepődésemre mikor levetettem a cipőmet és bementem a hálónkba, éppen Jonghyun szunyókált békésen az egyik ágyon.
Ennyit a tervezett egyedüllétről...
Nem akartam hangoskodni, nehogy felébresszem, így csak gyorsan leraktam a cuccaimat. Próbáltam kiosonni, de láttam, hogy mocorogni kezd. Felém fordult, és laposakat pislogott rám.
- Szervusz Minnie. - mondta álmos hangon.
A franc... ez a hang, arra emlékeztet, mikor együtt aludtunk a hotelben.
- Ne haragudj hogy felébresztettelek, Hyung... - vágtam bűnbánó képet.
- Az lett volna a rossz, ha nem ébredek fel... - nyújtózkodott, és feljebb ült az ágyon. - ...hisz végre újra csak ketten maradtunk.
Már megint zavarba hozott. A szemkontaktust rögtön elvesztettem vele.
- Miért csinálod ezt, Taemin-ah? - Felkelt az ágyról, és lassan felém kezdett el sétálni. Ahogy veszélyesen közel került hozzám, én automatikusan hátraléptem egyet. Jonghyun sóhajtott egyet. - Miért?
Erre mit mondjak? Mit mondhatnék neki? Nem mondhatom el hogy mit érzek Minho iránt! Az teljesen ki van zárva!
- Hyung, én... - kezdtem bele a céltalan mondatba, de ő hirtelen az egyik vállamra tette a kezét, közelebb lépett hozzám, és a másik vállamra hajtotta a homlokát.
- Kérlek... Taemin-ah, ne tedd ezt velem.. - csuklott el a hangja, és éreztem hogy rázkódni kezd a teste. - ..csak te maradtál nekem. Legalább te maradj meg nekem...
Erre egyáltalán nem számítottam... Sírt. Fogalmam sem volt róla hogy Jonghyun... ennyire magányos.
Annyira szörnyű érzés fogott el a rázkódó háta láttán, hogy azonnal átöleltem, és azt kezdtem el magamban kérdezgetni, hogy hogy is képzeltem, hogy így viselkedtem vele a napokban. Csak kedvességet kaptam tőle, én pedig teljesen semmibe vettem... csak a Minhotól talán hiába várt érzések után sóvárogtam, és észre sem vettem hogy ez az ember szinte éhezik a szeretetre.
Immár nem féltem tőle. Az eddig mindig nagy, erős, férfias Jonghyunt magamhoz öleltem, mint egy gyenge gyermeket. Most egy pillanatra én voltam az aki támogatást nyújtott neki. Éreztem hogy szüksége volt rá, mert ő is szorongatott engem, mint aki fél, hogy elveszít.
Aztán egyszer csak felemelkedett a vállamról, ajkaival gyengéden végigsimított az arcomon, és lassan az ajkai az enyéimre tapadtak.
Jonghyun csókjától kirázott a hideg. Az az ismerős, semmihez fogható érzés, amit a hotelben jó párszor megízlelhettem...
Mit tegyek?
Bűnös vagyok, ha elfogadom a szeretetét?
Mi van Minhoval? Egyáltalán mi együtt vagyunk, vagy sem?
És akkor ez most azt jelenti, hogy Jonghyun szeret engem?
Talán sosem voltam még annyira zavart, mint abban a pillanatban.
Ha belegondoltam, akkor Jonghyun sosem mondta ki szavakkal, hogy szeret... mégis, annak a csóknak a pillanatában kétségkívül éreztem rajta.
Viszont Minho szeretete a nyaralás alatt annyira tisztának és őszintének tűnt... De vajon egy ilyen őszinte szeretet elillanhat úgy egyről a kettőre, hogy az ember már nem érez belőle semmit?
Nem bírtam tovább. Jonghyun puha, forró ajkai rabul ejtettek, és mire az eszem feleszmélt, a kezeim már át is kulcsolták a nyakát, és a lábaim is közelebb léptek hozzá. Szinte önkéntelenül viszonoztam a csókját.
Jonghyun ismét képes volt arra, hogy annyira felkeltette a vágyaimat, hogy azok minden ésszerű gondolkodásomon felülkerekedtek. Pár pillanat múlva már mindketten egy szál boxerben ültünk az ágyon. Nem aggódunk a többiek betorpanása miatt, hiszen korai volt még az este, és ők egészen biztosan csak későn jöttek haza.
Ami azt illeti, nagyon beindultam Jonghyunra. Hiányzott a határozottsága, az a kissé néha már követelőző, meggyőző fellépése.
Hagytam, hogy vezessen, és azt tegyen velem, ami jól esik neki, mert tudtam, abból rossz biztosan nem sülhet ki. Miután ezt észrevette, ő is sokkal határozottabbá vált, és egy szempillantás alatt visszatért az az igazi férfias, erős Jonghyun.
Kipirult arccal, a csókolózásunktól összekuszált hajjal és vöröslő ajkakkal pislogtam rá csillogó szemekkel, és vártam, mi lesz a következő lépése. Ő egy féloldalas mosolyt ejtett felém - egy olyat, ami mögött valami terv lapul. Váratlanul megragadta a hajam hátul, majd egy határozott mozdulattal hátrarántotta a fejemet, én pedig az ajkamba haraptam a fájdalomtól, ami bizarr módon még jól is esett.
- "baireoseu kkeuteobshi matseoneun baekshin, on sesang jicheone neorin eodeolteu gaelleori, gamchun kalnari eorin uri ai meori sogeul hollin" - Mondta az internet war szövegét, miközben lassan lecsúsztatta a szabad kezét az alsómba, és végigsimított a mutatóujjával az ágyékomon.
Teljesen megőrjített.. természetesen én is belementem a kis játékba. Ráültem a csípőjére, és letepertem.
- "adonghakdae jahakbyeontae sonyeodeureul norineun ne chutae, cheontae mansange shiltae aeseokhajiman neo" - mondtam a saját részem, miközben lassan egyre lejjebb vándoroltam a felsőtestén, és dalszövegem befejeztével a számmal húztam lejjebb róla az alsóját.
Már épp kezdtem volna a számmal kezelésbe venni őt, mikor éreztem, hogy felhúz magához.
- Mi az, Hyung? - mosolyogtam rá buján.
- Leszel a rabszolgám, Minnie? - suttogta halkan a fülembe.
Kicsit meglepődtem a kérdésén, mert... az oké hogy az Internet Warban a rabszolgája vagyok, de most nem tudtam eldönteni, pontosan mit is értett ezalatt. Ennek ellenére megbíztam benne, és játékos kedvemben voltam. Kíváncsivá tett, hogy vajon mit is akar.
- Leszek. - feleltem.
- Akkor fordulj meg. - suttogta újra a fülembe, és lassan a hasamra fordított.
Most már értettem, hogy mit akar.
Te jó ég, ez most komoly?!
Biztosan érezte rajtam a döbbenetet, mert rögtön a fülemhez hajolt.
- Bízz bennem. Nyújtottam én neked rosszat valaha is? Hm? - kérdezte lágyan, majd egy csókot lehelt a vállamra, és cirógatni kezdte a hátamat.
Jonghyun lehet hogy valamiféle varázserővel bír, mert valahogy annyira meggyőző és megnyugtató tudott lenni, hogy egyszerűen nem voltak kétségeim felőle. Egy pillanat alatt eldőlt bennem, hogy bízom benne.
A mai napig nem tudom, hogy voltam képes abban a pillanatban belemenni. Hiszen nemhogy férfival, de még nővel se voltam soha életemben, ráadásul egészen addig abban a hitben éltem, hogy egy átlagos heteroszexuális fiatal srác vagyok.
De ez akkor a fejemben meg sem fordult. Csak Jonghyunra voltam hangolva, aki a hátam cirógatásából egyszer csak áttért az alsóm lehúzására, és nem sokkal később már egy ujjat is éreztem magamban odalent.
Szorosan becsuktam a szememet. Ez nem volt a legjobb érzés a világon... leginkább csak vártam, hogy egyszer csak jó legyen. Biztos voltam benne hogy hamarosan eljön az az érzés is, mert bíztam Jonghyunban. Fogalmam se volt hogy vajon neki mennyi tapasztalata van ezen a téren, de abban biztos voltam, hogy sosem bánna velem durvábban, mint amennyire azt én engedném.
Aztán nem telt bele pár perc, de már nem ujjakat éreztem magamban, hanem valami sokkal nagyobb, és forróbb dolgot... amit lassan mozgatni kezdett bennem. Jonghyun bennem volt... és a fájdalom érzése kezdett elhalványulni a lassacskán megjelenő kellemes érzés mellett. Talán kezdtem megszokni.
Ismerte a rezdüléseimet. Amikor kicsit jobban megrándult a testem, azon nyomban gyengédebbé vált, de amikor úgy érezte megengedheti magának, akkor határozottabban csinálta. Mozgása közben simogatta a hajamat, apró csókokat lehelt a hátamra, hogy minnél jobban ellazulhassak. Kezdtem egészen élvezni a dolgot - egyedül akkor volt kicsit durvább a kelleténél, amikor elment.
- Ah.. - hagyta el egy hangos sóhaj a száját, és kissé a vállamba mélyesztette a körmeit. Most sokkal gyorsabban és mélyebben csinálta mint ezelőtt, de éreztem hogy nem direkt, hanem egészen egyszerűen így jött belőle. Ez már tényleg fájdalmas volt, de kibírtam - az ajkaimra haraptam, és ismét összeszorítottam a szememet. Lassan alább hagyott a kellemetlen érzés, és éreztem, ahogyan kicsusszan belőlem.
Jonghyun rárogyott a hátamra, én pedig megfordultam alatta, és rámosolyogtam.
- Minnie... - mondta egy nagy sóhaj kíséretében a nevemet. - Azt hiszed te így maradsz ahogy vagy? - nevetett, majd lejjebb ereszkedett, és szájával kezelésbe vett engem.
- Uhh.. - sóhajtottam fel, mikor éreztem hogy Jonghyun ajkai körbeveszik a férfiasságom. Két kezemmel a hajába túrtam, és finoman irányítottam a fejét.
Nem kellett túl sok, a sok izgalom következtében halk sóhajok kíséretében hamar elmentem.
Ismét egy felejthetetlen estét köszönhettem neki.
Ezek után az énekesünk mellém feküdt, és szorosan összekulcsolta a karkötős kezét az én karkötős kezemmel.
Már éreztem ennek az ékszernek a jelentőségét. Már éreztem, hogy miért hord magával fényképet rólunk. Szavak nélkül is megértettem, hogy amit Jonghyun érez irántam, az talán szerelem.
Hisz képtelenség, hogy valakivel így bánjanak, akit nem szeretnek. Nem igaz?
De akkor Minho? Hisz róla is elhittem hogy szeret... teljesen elhittem.
Lehet hogy még mindig szeret?
De akkor én most mit műveltem?
Te jó ég, Taemin, mit csinálsz?!
Magam mellé néztem. Jonghyun már el is elbóbiskolt: arca kisimult, és egy apró kis mosoly tűnt fel a száján álmában. Annyira.. édes volt...
Abban a pillanatban rájöttem valamire. Lehet hogy nem is az a kérdés, hogy engem ki szeret... hanem az, hogy én kit szeretek.
Lehetséges, hogy az ember két emberbe szerelmes egyszerre?