25. rész: Az az apró szálka

Hetekig kerültük egymást. Csak akkor szóltunk egymáshoz, ha nagyon muszáj volt, én pedig kerültem a tekintetét amennyire csak lehetett. Szerencsére a kamerák előtt sikerült annyira lepleznünk ezt, amennyire szükség volt rá, de akármennyire is telt az idő, a Minho iránti bűntudatom nem enyhült. A mindig kedves, néha játékosan csipkelődős, törődő Minho, akit én szerettem már a debütálásunk óta, elveszett valahol... talán ott maradt azon a szigeten.
És hiányzott.
- Te vagy az, Minnie? - kiabált ki a konyhából Jonghyun, miután gondolom hallotta, ahogy belépek az ajtón. Épp táncpróbáról érkeztem haza a lakásunkra.
- Igen, én vagyok - válaszoltam, és gyorsan lerúgtam a cipőimet.
- Van egy jó hírem! - közeledett felém Jonghyun egy kis köténnyel a derekán, és még egy fakanál is volt nála. Nem is tudom miért, de elkezdtem kuncogni rajta - elég vicces látványt nyújtott. - Mi az?
- Semmi, csak... csak ez a piros kockás kötény igazán jól áll neked - nevettem tovább rajta.
- Ne nevess, mert neked csinálok vacsorát! Nem is vagy kíváncsi a jó hírre?
- De, mondd csak.
- Háát - hirtelen közelebb lépett felém, és fél kezével átkarolta a derekamat. Én kissé megijedtem, mert abban a hitben voltam, hogy a többiek itt lehetnek, és előttük semmi ilyesmit nem csinálunk. Mindig csak privátban, amikor van rá alkalmunk. Tudtuk hogy nem nézik jó szemmel, és tiszteletben tartottuk. - A helyzet az, hogy az egész este csakis a miénk az egész lakás. - Mondta mély hangon, és egy sejtelmes mosollyal a kezét a hátsómra csúsztatta.
- Ohh. - mosolyodtam el én is. Így már mindjárt más, és én is eleresztettem magam. - Miért, a többiek hol vannak?
- Minho forgatáson van Japánban, Onew hazament a családjához és Key musicalezik.
- Értem... de figyelj, kissé gyanús ez a szag. Nem égett oda valami?
Jonghyun hirtelen hátra nézett, és befutott a konyhába.
Én még kuncogtam egy sort, és utána mentem, hogy megnézzem mit ügyködött.
- Sajnálom Minnie.. a hús kissé szenes lett. - Mutatta csalódott képpel a feketéllő serpenyőt. Annyira aranyos volt hogy megpróbált főzni nekem, hogy nem volt szívem nem elfogadni. Jonghyun sosem volt a konyha mestere, de értékeltem az igyekezetét.
Bár én beszélek, hisz én se tudok főzni, mint az bebizonyosodott a nyaraláskor is, amikor Minhonak kíséreltem reggelit készíteni... bezzeg mikor ő csinált, az valami isteni lett. Nem tudom hogy csinálja... de ő a legjobb szakács közülünk.
Minho Minho... valahogy mindig sikerül a fejembe férkőznie. Mintha direkt csinálná.
Leültünk Jonghyunnal az asztalhoz, és elkezdtünk enni.
- Na, milyen? - kérdezte reménnyel teli arccal.
- Mm, így is finom lett, ne aggódj! - Valójában rettentően keserű volt, de rizzsel talán még elviselhető.
Ő is beleharapott a sajátjába, de azonnal ki is köpte.
- Minnie, ez valami... rettenetes. Még hogy "finom"... most azonnal lemegyünk enni valamit az étterembe!
Azzal hezitálás nélkül kézen fogott, és az előszobába vonszolt, úgyhogy fel is vettem a cipőmet. Hál' istennek hogy eszébe jutott az ötlet... nem bírtam volna megenni azt a húst.
Bár a romantikus vacsora elmaradt, hiszen nyilvánosság elé mentünk, azért így is jól éreztem magam. Nagyon élveztem Jonghyun társaságát, mert mindig körüllengte egy olyan jellegzetes, "Jonghyun" légkör, ami felpezsdítő volt számomra. Ő egy aktívabb, viccelődőbb természet volt, mégis nagyon erős jellem. Stabilnak éreztem magam mellett, nem kételkedtem benne egy percig sem. Biztonságot adott. Tudtam, hogy bármikor odamehetek hozzá, és nem fog elutasítani.
Miután visszaértünk a lakásra, épp hogy lerúgtam a cipőmet, de Jonghyun a falnak nyomott, és egy hosszasan, mélyen megcsókolt. Meglepődtem, de kirázott a hideg. Már jópár napja hogy utoljára volt alkalmunk megcsókolni egymást, hiszen mi tagok állandóan egymás mellett vagyunk, mindig van valaki mellett valaki, és egyszerűen nem volt egy pillanatnyi privát időnk sem. Így most Jonghyun biztosan nagyon örült neki, hogy ez az este a miénk.
A veszekedés óta nem is voltunk együtt...
Jonghyun a csókjával bevezetett a hálóba, és enyhén lelökött az első ágyra amit talált.
Ami történetesen Minhoé volt.
Jonghyun már rám is mászott, de én még mindig azon stresszeltem, hogy ez itt Minho ágya. Könyörgöm, ez annyira... furcsa... Minho ágyán? Nehogy már...
Jonghyun biztosan észrevette rajtam hogy kissé feszült vagyok, mert elhajolt a nyakamtól, a szemembe nézett, és megkérdezte:
- Mi az Minnie? Valami baj van?
Csóváltam a fejemet, de nem vette be.
- Ne mondd, érzem hogy valami van. Lazulj el... - mondta, majd benyúlt a pólóm alá.
- Én csak...
- Hm? - A keze megállt a pólóm alatt, és kíváncsian fürkészte az arcomat.
- Én csak... nem megyünk át egy másik ágyra?
- Miért, ezzel mi a... jjjja. Értem már. Ez Minho ágya. - Jonghyunnak kissé felhősebb lett a tekintete, majd felállt és felkapott a karjaiba. Kivitt a nappaliba, és rádobott a kanapéra. - Itt már nincs semmi ami Minhoé! - mondta, majd ismét rám mászott.
Így már jobb volt, de így sem tudtam ellazulni rendesen, még annak ellenére sem, hogy Jonghyun érintései égetően jólestek. Már eleve azért, mert megint sikerült szegényt emlékeztetnem Minhora, és biztos voltam benne hogy nem esett neki jól... és még azért is, mert valahogy azóta a veszekedés óta, amióta tisztázódott Minho ügye, mindig itt van valami a háttérben az érzelmeim között... egy apró szálka, amit szinte lehetetlen eltüntetni.
És attól félek, egyszer csak Jonghyun ezt meg fogja érezni.