24. rész: Végtelen gyötrelem

(Minho szemszög)

Csak néztem rájuk, ahogyan a kanapén ültek egymás mellett. A szívemben egy folyamatos, monoton fájdalom kezdett el pulzálni, és tudtam, hogy ez az az érzés, ami mostantól szüntelenül itt lesz bennem.
El kell fogadnom, meg kell birkóznom vele, meg kell szoknom... Egyszerűen muszáj. Mindenkinek ez lesz a legjobb.
Amikor Jonghyun megfogta a kezét... a monoton fájdalom egy pillanatra százszorosára erősödött, és akárcsak egy hosszú, hegyes kés, belém nyilallt.
Szóval ez lesz minden egyes mozzanatukkor, amikor egymáshoz érnek?
Erősnek kell maradnom. Nem szabad kimutatnom, mennyire fáj. Taeminnek még mindig lelkiismeret furdalása van miattam, és nem szabad elrontanom a boldogságát azzal, hogy az én boldogtalanságomat sózom a nyakára. Valahogy el kell hitetnem vele, hogy nem baj, hogy így alakult. És valahogy tényleg muszáj lesz egyszer tovább lépnem, mert ha ez így folytatódik, lassan felemészt a folyamatos lelki gyötrelem, amit a mindennapokban át fogok élni.
Jonghyunra néztem. Rettenetesen irigy voltam rá, és eszeveszettül féltékeny. Érdekes, hogy közvetlenül nem ártott nekem soha semmit, mindig is kedveltem mint csapattársamat. Sosem voltunk a legjobb haverok, de mindig is megértettük egymást, és jó kapcsolatot ápoltunk. De most mégis... El akartam lökni onnan, azt akartam hogy minél távolabb legyen innen, hogy ne legyen semmiféle kapcsolata Minnievel. Szinte el akartam tüntetni a föld felszínéről.
De mi értelme lenne, ha egyszer őt szereti Taemin...?
Semmi értelme nem lenne annak hogy velem legyen, ha velem nem lenne boldog. Nekem pedig csak az számít... az Ő boldogsága.
Továbbra is mindent meg fogok tenni, hogy Minnie a lehető legboldogabb legyen... számomra csak ez maradt, ez az egy cél.
A nyaraláson történteket továbbra is tagadtam a többiek előtt, bár nyilvánvaló volt, hogy nem úgy van, és láttam is rajtuk, hogy nem hiszik el. De egyszerűen nem akartam több kavarodást és bonyodalmat.
Láttam, hogy Taemin engem bámul egy ideig. Próbáltam olyan érzelemmentes maradni előtte, amennyire csak tudtam. A fogaimat összeszorítottam, arcizmaim megfeszültek, az egész testem egy merő görccsé vált. Magam alatt ökölbe szorítottam a kezemet, és hideg tekintettel igyekeztem a semmibe meredni.
Ez sikerült is egészen a beszélgetésünk végéig... Azonban amint egyedül maradtam a fürdőszobában, még szinte rá sem fordítottam a kulcsot a zárra, de már meg is eredtek a könnyeim. Ráborultam a mosdókagylóra, a saját lábaim alig tartották meg a sírástól rázkódó testemet. Összeomlottam. A hideg, nyirkos cseppek enyhén átitatták a pólómat, és a könnyeim sorban csepegtek a kagylóban sorakozó vízcseppek rengetegébe. Szorosan markoltam a mosdókagyló szélét, és egyre csak azt kérdezgettem magamban, hogy miért, miért, miért kell nekem ezt elviselnem. Miért alakult így az én sorsom? Ez az én karmám? A folyamatos szenvedés?
Belenéztem a tükörbe. Egyszerűen szörnyen néztem ki. Furcsa volt magam ilyen ingatagnak látni, ilyen gyengének. Egészen eddig sosem fordult elő, hogy egyedül sírtam a fürdőben, és most furcsán éreztem magam. Valahogy szinte magam előtt is szégyelltem, hogy egyáltalán idáig jutottam.
Valaki mondja meg, hogy hogyan lábalhatnék ki ebből?...

(bocsi hogy ez most ilyen rövid lett~ de mindenképp akartam hozni valamit, mielőtt elutazom.  Most ne várjatok részt egészen jövőhét szerdáig, mert nem leszek itthon. Köszönöm az olvasást továbbra is! ^^)