19. rész: Botrány

Másnap ismét ugyanazon a helyen volt forgatásom. Épp szünet volt, mikor csörgött a telefonom. Minho volt az.
- Tessék Hyung?
- A forgatásod után azonnal be kell jönnöd az SM-hez, Minnie.
Kissé meglepődtem, mert Minho hangja nagyon komoly volt. Csak nem valami baj van?
- Miért, valami gond van?
- Csak gyere be. Nagyon sürgős és fontos. Rendben?
- Hát... rendben... De most mennem kell, mert folytatódik a forgatás.
- Rendben. Várlak.
- Szia.
Ahogy letettem a telefont, éreztem, ahogy borús felhők gyűlnek körém. Éreztem, hogy itt valami nagyon nem jó... Alig tudtam koncentrálni a munka maradék részére, és csak győztem szabadkozni a figyelmetlenségem miatt.
Épp hogy végeztünk, fáradtságom ellenére már rohantam is be az SM épületébe. Felhívtam Minhot, aki mondta, hogy az igazgatónál van bent.
Szapora léptekkel siettem végig a hosszú, kék szőnyeges folyosón. Remegő kézzel nyomtam le a kilincset, és zilálva léptem be az ajtón.
- Annyeong haseyo - hajoltam meg, és a tekintetem a kanapén ülő Minhora szegeződött. Egyáltalán nem tetszett a látvány: összeráncolt szemöldökkel, feszült testhelyzetben ült, azonnal láttam rajta, hogy itt bizony komoly baj lehet a háttérben.
- Foglalj csak helyet - szólt az igazgató, én pedig engedelmesen leültem Minho mellé.
Aztán kijött az íróasztal mögül, kezében egy fehér borítékkal. Kivett belőle egy képet, és durván az előttünk álló üvegasztalra csapta.
- Ez. Itt. MICSODA?? - Ordított felénk, miközben a képre mutatott.
Hirtelen megijedtem a váratlan, heves indulatán, és gyorsan közelebb hajoltam az asztalon fekvő képhez, hogy meg tudjam ennek okát.
Mikor realizáltam hogy mit ábrázol, teljesen elsápadtam.
Azt hittem ott ájulok el helyben, a kanapén... egyszerűen ez képtelenség, nem lehet, nem történhet meg...
De mégis itt van.
Az a kép engem és Minhot ábrázolt, a Hawaii-i tengerparton. Nem volt túl jó minőségű, ráadásul sötét is volt, azonban tisztán látszódott rajta hogy az ami rajta áll, az egy közöttünk elcsattanó csók.
- Mi ez? MI-EZ?? - kérdezte ismételten indulatosan az igazgató, miközben közel hajolt hozzánk, és  mutatóujját a képen kopogtatta. Egy pillanatra sem tudtam ránézni, csak meredtem arra az iszonyatos képre, ami most mindent a feje tetejére állított.
Lassan Minhora sandítottam, aki csak sóhajtott egyet, és szégyenében lesütötte a szemét.
- Hogyan, mégis ho-gyan képzeltétek ezt? Hogy az Istenbe?!!... - folytatta, majd lassan visszaballagott az íróasztala mögé. A számítógépe elé ült. - Lássuk csak, hogy az internetnek köszönhetően hány millió ember juthat immár hozzá ehhez a fantasztikus képhez.
Kattintgatott párat, ingerülten pötyögött a billentyűzeten, majd gúnyos mosollyal hátradőlt a székében.
- Gyerünk srácok. Gyertek ide, és nézzétek meg a világháló csodálatos erejét. Nézzétek meg, hogy mennyire is vagytok ti népszerűek. Mert úgy látszik a nyaralás erejéig elfelejtettétek!!
Lassan odaballagtunk Minhoval a gép elé. A képernyő számtalan megnyitott rajongói oldalt mutatott, ahol a mi újdonsült képünk volt a legnagyobb szenzáció. Facebook, twitter, tumblr, mindegy miről volt szó, a mi képünk ott sorakozott.
Alig bírtam nézni... Azt akartam hogy csak egy rossz álom legyen az egész.
Mit csináljunk? Mi lesz ezután?!
- Nagyon sajnáljuk. - mondta halkan Minho, és a lehető legmélyebben meghajolt. Én sem tettem másként. De tudtam, hogy a bocsánatkérésnek itt semmi jelentősége nincs: még az is szóba jöhet, hogy épp most vesztettük el mindketten az állásunkat.
Mit fognak szólni az emberek? A családunk? Az ismerőseink?
A többiek?
Síri csend volt a teremben. Majd szétvetett bennünket az ideg.
Az igazgató sóhajtott egyet.
- Az a szerencsétek, hogy az SM számára túl fontos bevételt jelent a SHINee, és egész egyszerűen nem engedheti meg magának azt, hogy feloszoljon.
Talán mégsem vagyunk kirúgva? De hát akkor mégis hogyan fogják ezt elsikálni? Annyira nyilvánvaló...
- Közleménybe fogjuk tenni, hogy az interneten keringő kép egy jól megszerkesztett hamisítvány. CSAK ennyit tehetünk. Még ha nyilvánvaló is lesz mindenki számára hogy nem az.
- Köszönjük. - motyogtuk halkan, és visszaültünk a helyünkre.
A lelkem egy apró darabja ettől megkönnyebbült, de csak egy egészen apró darabja. Legalább az állásunkat nem veszítjük el. Azonban ott volt még az a hatalmas dilemma, hogy a többiek száz százalék, hogy nem fogják ezt bevenni. Mégis mit fogunk nekik mondani?
Miért, miért, miért kellett ilyen ostobának lennünk?!...
- Azért azt áruljátok már el nekem - ült le velünk szembe az igazgató - hogy ez most komoly? Mármint hogy ti... komolyan buzik vagytok?
Nyeltem egyet. Bár sosem beszélt velünk túl sok tisztelettel az igazgató, ilyen szinten gátlástalan, sértő stílust még sosem engedett meg magának.
De igaza volt. Csak tűrtük, mert megérdemeltük. Teljesen meggondolatlanok voltunk.
Az egészben a legszebb az volt, hogy még mi magunk sem tudtuk a választ a kérdésére.
- Ah... inkább nem is akarom tudni, mert ez nem érdekel. Viszont. Akár így vagy úgy áll a dolog, azzal gondolom mindkettőtök tisztában van, hogy soha a büdös életben többet nem tehettek ilyet a nyilvánosság előtt! Sőt! Sehol! Fel kell hogy fogjátok a naiv agyatokkal, hogy itt nem csak rólatok, hanem tucatnyi ember állásáról és pozíciójáról van szó! Ti komolyan képesek vagytok ezzel játszani?! Ezt az életet választottátok, és ez azzal jár, hogy nem tehettek semmi ilyet és ehhez hasonlót! SEMMIT! Értitek?!
Összeszorított fogakkal tűrtem ahogyan úgy beszélnek velem, mint egy ronggyal, azért, mert egy pillanatra megengedtem magamnak a boldogságot. Hallgattam a mellettem ülő Minho fogcsikorgatását, és láttam ahogyan ökölbe szorítja a kezét. Hatalmas önuralom lehetett rajta.
- Menjetek. A közlemény holnapra kint lesz.
Mi csak bólintottunk, és kimentünk a szobából. Gyorsított léptekkel viharzottunk ki az SMből, ahol szokásukhoz híven rengeteg rajongó ácsorgott, fényképezett, sikítozott. Néhány kiáltozásból kivehető volt, hogy már ők is látták a szenzációs képet.
Villám gyorsan beszálltunk a kocsiba, és Minho beindította azt. Miután sikerült elhagynunk az SM parkolóját, hazafelé vettük az irányt.
- Mi lesz Hyung? Mit fogunk mondani a többieknek? - kérdeztem tőle.
- Szerinted én tudom?! - förmedt rám Minho kissé indulatosabban, én pedig hamar el is hallgattam.
- Ah... ne haragudj Minnie. Csak... nagyon ideges vagyok. - Szólt kedvesebben, és egy pillanatra a a combomra akarta rakni az egyik kezét, de én elhúztam előle.
- Vajon... ki csinálhatta rólunk azt a képet? Hawaiin? - kérdeztem.
- Khm... emlékszel arra a csajra, a buliból? Akivel beszélgettem, amíg te elvoltál.
Bólogattam.
- Na... ő koreai volt. És tudta, hogy én vagyok SHINee Minho. Nekem... van egy olyan sejtésem, hogy ő volt a kép készítője.
- Édes istenem... - sóhajtottam fel. Inkább elfordultam, és kifelé bámultam az ablakon egészen addig, amíg haza nem értünk.
A szívem hevesen kalapált, amíg a lépcsőnkön mentünk felfelé. Mit fognak szólni a többiek? Mi lesz, ha belépünk a lakásunk ajtaján? Mit fogunk nekik mondani? Ezek a kérdések ismétlődtek a fejemben.