(Jonghyun szemszög)
Kinyitottam a lánynak a szoba ajtaját. Ő még mindig kissé részeg volt, úgyhogy segítettem neki kitalálni az ajtón, és hívtam egy taxit neki, ami elvitte őt.
Hát megtettem. Megtörtént. A dühöm idáig elvezetett... hogy ilyet tettem. Utólag elgondolva, higgadtabb fejjel némi bűntudat is támadt bennem, hogy talán túllőttem a célon. De ha egyszer annyira fájt, hogy Minnie a szemembe hazudik... folyamatosan... Miért teszi ezt velem? Amikor megpróbáltam a lehető legjobb lenni hozzá?
A fejemet fogva ballagtam vissza a nappali felé, mikor egyszer csak azt vettem észre, hogy Taemin kiront a fürdőből, erősen megfogja a karomat, majd berángat a nappaliba, megfogja Minho karját is, és bevonszol minket a hálóba.
(Taemin szemszög)
Sosem voltam még olyan bátor és elszánt, mint akkor. A fürdőből kijőve amint megláttam Jonghyunt, azonnal karon fogtam, és Minhot is, aki gyanútlanul üldögélt a nappali kanapéján. Mindkettőjük megszeppent arcot vágott, és be is rángattam őket a hálószobába. Magunkra csuktam az ajtót, és leültem az ágyra.
- Most letisztázunk MINDENT.
Egyenlőre még sokkhatás alatt lehetett a két srác, mert csak érthetetlenül pislogtak rám. Először Minhora néztem, aki felvont szemöldökkel leült az egyik fotelbe, aztán Jonghyunra, akinek arca láttán eszembe jutott iménti légyottja, és iszonyú méreg fogott el iránta. Szúrós tekintettel néztem vele farkasszemet.
- Mi az? Valami bánt? Bánt, hogy mással voltam? Hogy hogy? Hiszen annyira oda vagy Minhoért, nemdebár? Akkor miért bánt hogy megcsaltalak, hm? El kéne végre döntened, hogy mit akarsz, Taemin-ah!!
Jonghyun eléggé kifakadt. Ez egy nagyon furcsa helyzet volt, mert össze-vissza kavarogtak bennem az érzések. Egyszer Jonghyunra, egyszer pedig magamra voltam dühös...
- Jonghyun... én... nem szeretlek téged. - kifutott a számon a lényeg. A lényeg, ami mindent eldöntött. Ezek voltak az igaz érzéseim... Minhoval akartam lenni. Mindvégig, a nyaralás óta, a belső érzelmeim ezt sugallták... egyedül a sajnálat vitt rá, hogy Jonghyunnal legyek. Ez volt az igazság.
Jonghyun gúnyosan bólogatott, miközben fel alá járkált a szobában.
- Szóval így állunk. Rendben... tudod, valahol éreztem.
A könnyek felgyűltek a szememben, mert fájt neki ezt megmondani. Valahol megkönnyítette a dolgomat az iménti "bűne" is... de akkor is, mindent megtett nekem, jól bánt velem. Nem érdemelte ezt meg... de tudnia kellett az igazságot. Hisz szerelem nélkül egyszerűen nincs értelme.
- Nem Minhonak kell elengednie téged... hanem nekem. - Mondta halkan, majd lassan kisétált a szobából.
A felgyűlt könnyek lefolytak az arcomon. Utáltam megbántani másokat. Sosem akartam senkinek sem fájdalmat okozni, de ilyen helyzetben ez már egyszerűen elkerülhetetlen volt. Bíztam benne hogy Jonghyun egyszer túljut ezen, és talál majd magának valakit, akivel igazán boldog lehet... csak boldogságot kívántam neki, és ahogy őt ismertem, tudtam, hogy képes lesz megtalálni.
Minhora néztem. Fogalmam se volt hogy mit gondolhat épp. Hiszen a legutóbb még faképnél hagyott... nem tudtam, hogy vajon képes lesz-e egyáltalán velem újrakezdeni bármit is. De nem ez számított... hanem az, hogy most már valóban tiszta víz került a pohárba, így vagy úgy.
- Minho-hyung... adnál egy esélyt, hogy újra kezdjük?
Ezt már sokkal félénkebben kérdeztem meg. Csak álltam a szoba közepén, pityeregve. Tudtam hogy sokszor elcsesztem a dolgokat, de most valahogy úgy éreztem, helyesen cselekedtem. Csak vártam a sorstól a lépést, ami meghatározza a jövőmet...
Egyszer csak Minho felállt a fotelről, és elindult az ajtó felé.
Becsuktam a szemem, és a kezembe temettem arcomat. Még jobban elkapott a sírás. Hát ennyi volt. Tudhattam volna hogy nincs már esélyem. Túl sokat játszottam az érzéseivel... igaza van. Nem egy játékszer-
Gondolataim közepette egyszer csak egy zár kattanását hallottam, és azt éreztem, hogy valaki gyengéden átölel. Tudtam, hogy ő volt az, és a bánat könnyei egyszer csak örömkönnyekké váltak, és visszaöleltem Minhot. Úgy szorítottam őt, akárcsak egy kincset, amit soha soha de soha többé nem akarok elveszteni. Annyira hiányzott ez a semmihez sem fogható érzés... Markoltam a pulóverét, ő pedig csak a hátamat cirógatta.
- Persze hogy adok esélyt, Taemin-ah. - mondta mély, dörmögős hangján, majd adott egy puszit a fejemre.
Annyira boldog voltam, hogy önkéntelenül kibontakoztam az öleléséből, és hosszasan megcsókoltam őt. Ő viszonozta, majd közben óvatosan lefektetett az ágyra.
Gyengéd volt. Gyengéd, kedves, törődő... ez volt Minho. Ez volt az az ember akit valahol nem csak most, de talán már hosszú idő óta igazán szeretek. Szükségem volt rá, neki pedig szüksége volt arra hogy törődhessen velem. Így egészítettük mi ki egymást, szinte tökéletes módon egymásra hangolódva.
Végre boldog voltam. Felhőtlenül, gondtalanul, igazán boldog.
[Huhh... elmondhatom, hogy életem leghosszabb ficijét írtam, és talán legnépszerűbbet is. Nagyon hálás vagyok nektek amiért végigolvastátok és kommenteltetek hozzá, ha ti nem vagytok, talán már sokkal előbb vége lett volna. Köszönöm nektek, és remélem a következő ficijeimet is olvassátok majd! Ha lesz, kiírom ide, úgyhogy azért lessetek még fel. ;) ]
