16. rész: Miért?

Az elkövetkezendő négy napban életem egyik legboldogabb korszakát éltem át. Egy olyan emberrel töltöttem, akin teljes mértékben éreztem a gyengédséget és szeretetet felém. Ismerte az összes pozitívumomat, és az összes negatívumomat is - mégis feltétel nélkül szeretett engem. Mellette teljesen önmagam adhattam, teljességgel megnyílhattam.
És tudjátok mit élveztem az egészben a legjobban? Hogy egyikőnk sem erőltette azt, hogy feltétlenül meg kell beszélnünk, hogy mi is van tulajdonképpen kettőnk között. Nem beszéltünk egy szót sem róla. Egyszerűen csak hagytuk a dolgokat folyni, ahogyan jól esett. Ha az egyikőnk úgy érezte, meg akarja érinteni a másikat, hozzá akar bújni, vagy épp meg akarja csókolni, megtette. És nem félt egyikőnk sem, hogy a másik elutasítja. Még én is meglepődtem magamon, hogy ilyen közvetlen voltam Minho felé. Pedig ha visszagondolok arra, Jonghyunnál milyen lelki gyötrődésen mentem keresztül, mire elfogadtam magamban hogy közeledek felé...
Oh, Jonghyun. Az elmúlt napokban teljesen megfeledkeztem róla és a kis kalandunkról. Biztosan ő is elfelejtette már az egészet, igaz? Biztos vagyok benne, és ez így is van rendjén. Ha bele gondolok, azok a pillanatok nem is jelentettek mást, csak pár testi örömöt okozta pillanatot... nem volt bennük semmi érzelem.
Viszont Minhoval egészen más volt. Én őt tényleg szerettem. Szerettem, mert a szívembe eddig tátongó űrt sikerült betöltenie a gyengédségével, a törődésével, a szeretetével. Én csak erre vágytam, már nagyon régóta, és ezt most teljes mértékben megkaptam.
De most egyre közelebb éreztem magam ahhoz, hogy a rég áhított boldogságomat elveszítsem. Úgy kapaszkodtam belé, akár egy fuldokló ember a folyóban, akinek ez az egy szikla jelenti az életben maradást. Nem akartam újra elsodródni az árral...
Szóval, sikerült mindent elfelejtenem az elmúlt napokban, és ez teljesen feltöltött. Egyedül csak az utolsó napon kezdtem el gondolkozni azon, hogy ennek hamarosan vége lesz, amikor Minhoval a tengerparton ültünk a naplementében egy padon. Azon a padon, amin először csókolt meg.
- Nem volt banános fagyi... így kizárásos alapon hoztam vaníliásat, hogy legalább a színe ugyanolyan legyen - jött felém Minho mosolyogva, két fagylalttal a kezében.
- Nem baj, azt is szeretem! Köszönöm. - mosolyogtam vissza rá, majd körbenyaltam a fagylalton. - Minho-hyung...
- Hm? - nézett rám, de rögtön el is nevette magát. - Jaj Minnie, tiszta fagyi a szád! - mondta, majd gyengéden lecsókolta az ajkaimról.
Én elvörösödtem, majd félénken azt mondtam:
- ... Ez a csók édesebb volt, mint a fagyi.
Minho ismét nevetett, majd átkarolt, és csak hunyorogva nézte a naplementét.
- Hyung... mi lesz, ha hazamegyünk?
- Mi lenne? Találkozunk a többiekkel, megosztjuk az élményeinket, és dolgozunk tovább, ahogy szoktunk. - mondta, és ismét belenyalt a fagyijába.
- De én nem így gondoltam... Hanem arra, hogy velünk mi lesz.
- Vigyázz, már teljesen olyan a gatyád! - tartotta a csöpögő fagyim alá a tenyerét, majd lenyalta róla a felesleget. - Egyed gyorsan, Minnie.
Ezután Minho megint nem szólt semmit, csak csendben ettük egymás mellett a fagylaltunkat. Úgy tett, mint aki nem hallotta az előbb azt, amit kérdeztem tőle. Vagy talán csak nem akarta hallani?
Én is utáltam arra gondolni, hogy most haza megyünk, és vége az időnek, amit csak ketten töltünk itt, teljes nyugalomban... De egyszerűen most nem hagyhattuk szó nélkül ezt az egészet. Nekem legalábbis túl sokat jelentett ahhoz, hogy így semmibe hagyjuk.
- Hyung.. miért nem válaszolsz a kérdésemre?
- Nem akarok erről beszélni. - motyogta halkan, és bekapta a fagylaltja utolsó darabját.
- Már pedig muszáj lesz! - mondtam határozottan. - ... Hyung, történt köztünk valami, ezt te sem tagadhatod le. És.. számomra ez nagyon sokat jelentett! Talán számodra nem jelentett annyit, hogy megérje róla beszélni... - lesütöttem a szemem - ...de én azt hiszem annyit megérdemlek, hogy ha így van, akkor ezt a tudtomra add.
- Lee Taemin. - mondta, majd mélyen a szemembe nézett. - Senkit... úgy hidd el ahogy mondom, hogy senkit sem szerettem még annyira, mint amennyire téged szeretlek.
Én csak résnyire tátott szájjal pislogtam vissza rá. Alig hittem el, hogy létezik bárki is, aki ilyet mond nekem.
- ..És irtózok a gondolattól, hogy véget ér az az idő, amikor akkor érintelek meg amikor csak akarlak... - simított végig az arcomon - ... akkor húzlak magamhoz, amikor csak akarlak... és akkor csókollak meg amikor csak akarlak. Miért rontjuk el a maradék időnket azzal, hogy ezen bánkódunk? Miért nem használjuk csak ki a hátramaradt pillanatainkat?
- Igazad van. - Elmosolyodtam, és átöleltem a nyakát. - Csak hogy tudd... én is ugyanígy érzek, ahogy te. - Mondtam, majd megpusziltam az arcát.
Kézen fogva sétáltunk hazáig. Lefeküdtünk a kedvenc kis függőágyamba, és bámultuk az égen a csillagokat. Én Minho mellkasán nyugtattam a fejemet, ő pedig gyengéden simogatta a hajamat.
Azon az estén az eddiginél is közelebb voltunk egymáshoz. Mindketten éreztük a boldogságunkat beövező viharfelhőket, amik az idő múlásával egyre csak közeledtek...
Elgondolkoztam azon, hogy vajon az én életemben miért kell minden jónak ilyen hamar véget érnie? Mintha direkt tenné ezt a sors. Miért nem érdemlem meg a boldogságot úgy, ahogy mindenki más? Csak hagyja hogy megízleljem, majd elveszi tőlem. Ez egyszerűen nem igazság...
Nem akarom Minhot elveszíteni... soha..
Egyre jobban szorítottam magamhoz a karját. Nagyot szimatoltam a nyakába, mélyen beszívtam az illatát, hogy emlékezhessek rá, milyen érzés ilyen közel lenni hozzá.
- Mi az Minnie? - kérdezte halkan Minho.
- Maradjunk itt, Hyung...
Kuncogott egyet.
- Nem lehet. Haza kell mennünk. - mondta, majd adott egy puszit a fejemre.
Ki akartam minden pillanatot használni, megtenni még azt, amit holnaptól már nem tehetek meg... kicsit feljebb ültem, Minho felé fordultam, és hirtelen megcsókoltam. Most sokkal vadabbul tettem mint eddig szoktam, és kicsit éreztem is rajta, hogy megleptem. De ő készségesen visszacsókolt, és átölelt.
Szinte kapkodtunk minden másodperc után, amit még így tölthettünk együtt. Még sosem csókolóztunk ilyen hosszan egymással, és nem is feküdtünk ilyen szorosan egymáson. Talán... most teljesedett be teljesen az egymás iránt érzett szeretetünk.
Az érzékeim ismételten megnyíltak, és felbátorítottak arra, hogy tovább merjek lépni a vágyaim mezején. A kezeimmel átkurcsoltam Minho nyakát, és lassan az ajkai közé csúsztattam a nyelvemet, amit ő készéségesen befogadott. Teljesen belemerültünk első nyelves csókunkba, szinte belesüppedtem az érzésbe. Akár csak a táncparketten, itt is látszott, mennyire egymásra vagyunk hangolódva.
Ekkorra már ő is jobban beindult. A csípőmet fogva magára húzott, és pedig ráültem az ő csípőjére.
A kezem lassacskán a pólója alá is bemerészkedett. Éreztem, hogy az érintésemtől megrezdül a teste, és erre önkéntelenül is elmosolyodtam. Furcsa volt Jonghyun nagy izmai után Minho szálkásabb, szikárabb teste, de meg kell hogy mondjam, hogy ez is nagyon is tetszett.
Furcsa volt ilyen intim helyzetben lenni vele, mert Minho iránt sosem éreztem azt az igazi testi vágyat, mint mondjuk Jonghyun iránt. Sosem úgy gondoltam rá, mint egy igazán jó pasi. Én egyszerűen magát Minhot szerettem, és most azért tettem vele azt amit, mert ezzel is ki akartam fejezni, hogy mennyire szeretem őt. Jót akartam neki, mert én is csak jót kaptam tőle.
Hihetetlen, mekkora különbség lehet vonzalom és vonzalom között...
Ő is becsúsztatta a kezei a pólóm alá, és a hátamat kezdte el cirógatni. A tarkómtól egészen a derekamig végighúzta az ujját, amitől kirázott a hideg. Felegyenesedtem, és az arcára néztem. Ki volt pirulva, nagy fekete szemei úgy csillogtak, mint még soha. Gyönyörű volt.
Viszont így, hogy már nem feküdtem rajta, kicsit nehéz volt megtartani magunkat az amúgy is egy személyes függőágyban... egy nagyon "romantikus" pillanatban, szépen kifordultunk a függőágyból a földre.
Hangosan felnevettünk.
- Gyere. - mondta Minho, majd felkapott a karjaiba, becipelt, és letett a belső ágyra.
Most ő mászott rám, és határozottan folytatni akarta azt, amit az elöbb elkezdtünk. Bizonytalanul elkezdte lehúzni a pólómat, én pedig segítettem neki, jelezvén hogy leveheti. Viszont ha már ő levette rólam, én is el akartam róla tüntetni - egy határozott mozdulattal le is vettem róla.
Ezután a nyakam kezdte el csókolgatni, miközben a hasamat cirógatta. Minho úgy bánt velem, akár egy törékeny virágszállal. Sokkal gyengésebb volt mint Jonghyun... minden mozdulatában, minden apró, lehetletnyi csókjában éreztem a szeretetet és a törődést.
Meg akartam neki hálálni. Valahogy mindig úgy éreztem, én sokkal többet kapok mint ő... ez volt az utolsó alkalmam, hogy meghálálhassak neki mindent,  és ki akartam használni.
Megfogtam Minho vállát, és átfordítottam a hátára. Ráfeküdtem, egy csókot leheltem a szájára, majd a füléhez hajolva azt suttogtam:
- Mindennél jobban... Szeretnék neked gyönyört okozni.
Ezután ránéztem, és láttam, hogy ezzel a mondatommal sikerült igazán beindítanom. Résnyire tátott szájjal, csillogó szemekkel nézett rám, a mellkasa szaporán emelkedett fel és le.
Elmosolyodtam, és elindultam a Minho porcikáit felfedező utamon. A nyakától, a kulccsontján, a mellbimbóján keresztül, a kockás hasán végig bandukolva jutottam el a nadrágja derekáig, amit egy könnyedmozdulattal levettem róla.
Ezután visszamásztam az arcához, és ismét a nyelvemmel tettem felfedező körutat partnerem szájában.
Miután éreztem hogy már egészen belemerült a csókba, egy váratlan mozdulattal belenyúltam az alsójába, és megmarkoltam őt.
- Ahhh... - sóhajtott fel hirtelen a csókunkból. - Minnie...
Én csak vigyorogtam, mire lassan éreztem, hogy az én boxeremben is matatni kezd valaki. Váratlanul ért a dolog, mert ahogy hozzámért, én is hangosan sóhajtottam egyet.
Lassan elkezdtük mozgatni a kezeinket egymáson. Mint minden másban... ebben is nagyon össze voltunk hangolva. Szinte minden egyes mozdulatunk követte a másikét, olyan volt mintha tényleg... egymásban lennénk.
Még a csúcsra is teljesen egyszerre értünk el.
Ráborultam Minho verejtékes mellkasára. Én is nagyon kimelegedtem, megfújtam a frufrumat, és zilálva lecsuktam a szememet.
Minho... te vagy az az ember, aki mindent megad számomra, amire csak szükségem van...
Miért kell hogy ennek most vége legyen?
Miért?