13. rész: Hirtelen vihar

Mire odaértünk vissza a szállodához, szegény Minho alig bírt járni. Egészen a rendelőig a hátán cipelt, hiába mondtam neki, hogy most már tényleg tudok a saját lábaimon menni. Ez a srác tényleg hihetetlen...
Az orvos nem talált semmi sebesülést rajtam. Azt mondta, hogy valószínű az ijedtségtől sokkot kaptam, és csak simán benyeltem a vizet. Viszont ha Minho nem ment meg, akkor még mindig a tenger fenekén lennék, halottan.
Ebbe a gondolatba beleborzongtam, és még csak most kezdtem realizálni, hogy mit is tett értem a rapperünk. És én még meg sem köszöntem neki. Csak a hátán lógtam egy órán keresztül. Igaz, hogy tényleg nem tudtam volna még a saját lábamon megtenni az egész utat, de nem mindenkinek jutott volna az eszébe hogy egészen idáig visszacipeljen, miután még ki is mentett a vízből.
Már késő estére járt, és mindketten halálosan fáradtak voltunk, úgyhogy visszamentünk az apartmanba.
- Ahh, ez most nagyon jól esett - jött ki Minho egy szál törülközővel a derekán a fürdőszobából. - Most már mehetsz te is.
Bólintottam, és beindultam a fürdőbe, de visszafordultam.
- Minho..
- Hm?
- Én... köszönöm.
Minho elmosolyodott.
- Ne hülyéskedj már. Teljesen természetes volt.
Én is elmosolyodtam, majd bementem a fürdőbe zuhanyozni.
Mire kijöttem, addigra Minho már el is aludt az ágyában. Lábujjhegyen kitopogtam az udvarra a függőágyamhoz, de hatalmas szél kerekedett. Még belemászni is alig tudtam, annyira lengette a szél, a hajamat is össze-vissza fújta. Biztos voltam benne hogy vihar közeleg, de hát egyszerűen nem volt más, muszáj volt itt aludnom.
Már pont sikerült volna nagy nehezen álomba szenderülnöm, mikor egy hatalmas dörgés riasztott fel. Annyira megijedtem, hogy kiestem az ágyból, és pár pillanattal később éreztem, hogy hatalmas vízcseppek ütögetik a bőrömet. A pár vízcseppből nem sokára ezernyi lett, és kénytelen voltam bemenekülni a házba.
- Franc. - szitkozódtam halkan, majd Minho ágyára néztem. Bár kétszemélyes volt, attól még eléggé keskeny. Ő pont a legszélén aludt, így még épp lett volna helyem szűkösen beférkőzni mellé, de kissé haboztam, mert nem akartam zavarni - na meg nem tudtam hogy mit szólna reggel, ha engem találna maga mellett, így váratlanul. Végül halkan megpróbáltam befeküdni az ágyába, és a takarója szabad sarkát magamra hajtottam. Kissé kényelmetlenül éreztem magam,de nem volt egyszerűen máshol aludnom.
Hanyatt feküdtem. Becsuktam a szememet és megpróbáltam aludni, de a vihar teljesen kivert minden álmot a szememből. Csak pislogtam az üres plafonra. Bár rettentően fáradt voltam, egyszerűen nem tudtam aludni.
Oldalra sandítottam. Minho nekem háttal feküdt, háta fel-le emelkedett egyenletes szuszogásától. Ő biztosan fáradtabb volt mint én, hiszen mégiscsak ő cipelt engem.
Hihetetlenül hálás voltam neki, és fogalmam se volt hogy ezt mivel fejezhetném ki. Szerintem nincs semmi, amivel ezt visszaadhatnám.
Minho megfordult, immár felém nézett az arca. A kezei a feje mellett feküdtek.
Ekkor ismét egy hatalmas dörgés hallatszott az égből, én pedig annyira megijedtem, hogy ösztönösen megragadtam Minho karját.
Miután a dörejnek vége volt, ránéztem, és láttam, hogy ő is felébredt. Laposakat pislogott, a karjára nézett, majd rám. Engem meglátva felvonta a szemöldökét.
Gyorsan elengedtem a karját, felültem, és messzire húzódtam tőle.
- Én... én csak.. kint vihar van, és...
- Jaj, Minnie, ne aggódj már annyit. - mormogta álmos hangján. - Gyere csak vissza.
Én félénken nyeltem egyet, és visszafeküdtem mellé. Minho megdörzsölte a szemeit, és ásított egyet.
- Nem.. nem gond? - kérdeztem.
- Még szép hogy nem hagyom, hogy kint ázz... mondhattad volna előbb is, hogy itt is szívesen elalszol.
- Én csak.. nem akartam hogy esetleg neked gond legyen...
- Miért lenne gond? - mondta, majd mosolyogva megbökte az orromat. - Mindenen aggódsz. Én azt hittem te nem akarsz itt aludni.
- Hát.. akármennyire is szeretem a függőágyat, azért a viharban egy rendes, benti ágy mégis kényelmesebb. - mosolyodtam el én is.
Egy darabig csak néztük egymás arcát, és csak hallgattuk a kinti esőcseppek kopogását. Ahogyan bámultam a félhomályban Minho meleg, sötét szemeit, kedves arcát.. abban a pillanatban valamiféle melegség áradt el a szívemben. Talán sosem ismertem még olyan kedves és odaadó embert mint ő. Elgondolkodtam azon, hogy.. vajon a többiek is ugyanezt tették volna értem? Kockáztatták volna a saját életüket az enyémért?.. Elvégre Minho nem tudhatta, mi várja odalent. Ő mégis utánam ugrott, kihozott onnan, és megmentette az életemet. Sajnos a többiekben nem voltam biztos, hogy ilyen talpraesetten cselekedtek volna.
Még Jonghyunban sem.
- Hyung... mivel hálálhatnám meg azt, amit ma értem tettél? - kérdeztem halkan tőle.
Minho elmosolyodott, lecsukta a szemeit, és megfogta a kezemet.
- Csak légy boldog.
Én csak bámultam a kezemre, amit épp Minho fogott. A szívem gyorsan kalapált, a gyomrom forogni kezdett.
Mi történik? Miért érzem ezt? Mi ütött belém?
És Minho mégis mit csinál?
Ezt biztosan nem úgy értette, igaz?... Ő csak nagyon törődik velem. Mint egy báty a kisöccsével. Igaz?
Már el is aludt, én pedig nem mertem elhúzni a kezemet, nehogy felébredjen. Alig tudtam lenyugodni, testem minden porcikája megfeszült. Rettenetesen zavarban voltam.
A kezem már teljesen izzadt volt Minho tenyere alatt, aztán egyszer csak álmában fordult egyet, és elengedte.
Én is hátat fordítottam neki, és csak bámultam a semmibe. Aztán valami csoda folytán sikerült elaludnom.