15. rész: Csak őszintén

Ahogy láttam őket eltűnni a klub sötétségében, nagyon felidegesedtem. Ennyire nem lehet berúgva Minho, hogy csak úgy itt hagyjon!! Vagy talán még nem is láttam ennyire berúgva őt?
Itt hagyott engem egyedül, csak azért, hogy egy hülye kis fruskával elmenjen. Ki tudja mit csinálnak... biztos szobára mentek. Pff.
Hát jó, akkor legyen csak el a kis ribijével. Mert én elhúzok innen.
Ki is viharzottam a klubból, amilyen gyorsan csak tudtam. Elegem lett ebből a légkörből. Amíg Minho jól el van, addig én is teszek itt egy kört, és kiszellőztetem a fejem - gondoltam.
Valójában nem kéne hogy ennyire zavarjon a dolog, hiszen csak megpróbálja magát jól érezni egy kicsit, ha már máskor nincs rá alkalma. Ott volt az a csinos lány... hát melyik srác ne használta volna ki? Meg kéne értenem őt. De... de akkor se megy.
Nem tudok mit tenni, egyszerűen szétrobbanok az idegtől, ha elképzelem, hogy épp ott hámozza ki a csaj Minhot a ruháiból, és rámászik, és jól el van vele. Ha elképzelem Minho elégedett vigyorát, és ahogy teljesen megfeledkezik arról, hogy én is a világon létezem. Tényleg csak ennyi lennék számára? Máskor úgy félt, mint a szeme fényét! Ennyi lenne a nagy óvás-védés?!
Várjunk csak... Kicsit úgy csinálok mintha Minho a testőröm lenne, és kötelessége lenne vigyázni rám. Pedig ez nem így van. Minho egy felnőtt ember, és azt csinál amit akar. Itt az ideje, hogy én is így gondolkozzak.
Tudom egyáltalán hogy mit akarok?
Igen, tudom... Minhoval akarok lenni.
A francba! Miért sajátítom ki ennyire őt? Ez így nem helyes, nem jó...
Már megint kezdődik az egész elölről. Akár csak Jonghyunnál. Nem akartam hogy úgy érezzek vele kapcsolatban, de mégis úgy éreztem. Mégis vágytam rá, vonzódtam hozzá, és ez ellen nem tudtam mit tenni. Hiába tagadtam meg magamban, már megtanultam a leckét: az érzéseket egyszerűen nem lehet irányítani. Csak úgy békélhettem meg a lelkem zavarodásával, ha őszinte voltam magamhoz.
Most is ugyanolyan zavaros a fejem... de most el akarom kerülni azt a  szorongást, azokat a kétségeket amik akkor szétgyötörtek. És ehhez őszintének kell lennem magamhoz.
Megfogadom, hogy legalább ma este, csak ma este, őszinte leszek.
Legalább a pia is segít ebben...
Elmélkedésemet egy kisebb csapat huligán szakította félbe, amint az utca egyik sötétebb zugából léptek elő a magányos utcára, ahol csak én sétáltam, senki más. Ahogy megláttam őket, már tudtam, hogy nem bájcsevegni jöttek. Gondolom látták rajtam hogy külföldi vagyok, így könnyű prédának számítottam.
Egyenesen odajöttek hozzám, és valamit magyarázni kezdtek maguk között, számomra érthetetlen nyelven. Megpróbáltam szolidan kikerülni őket, de hirtelen elém álltak, és az egyik megfogta a vállamat.
- Money? - kérdezte agresszívan, de elsőre nem értettem mit mondott. Csak torokban dobogó szívvel, földbe gyökerezett lábbal álltam előtte, és próbáltam kérni, hogy érthetőbben mondja.
- Money, bitch!!! - ordította az arcomba, és nagy meglepődésemre rögtön le is kevert nekem egy öklöst.
- Auh..! - nyögtem egyet, majd remegő kézzel, azon nyomban kutakodni kezdtem a zsebemben. Még szerencse hogy a pénztálcám otthon maradt, és csak sima készpénzt hoztam magammal, így legalább az irataim megmaradnak. Odaadtam nekik mindent, ami nálam volt.
Az imént ordibáló egyén megszámolta, majd intett az engem lefogó társainak, hogy a biztonság kedvéért motozzanak meg, hátha rejtegetek még valamit. Én csak hagytam magamat készségesen, remélve hogy több sebesülés nélkül, élve megúszom ezt a kis kalandot...
Kiszedték még a mobiltelefonomat, leszedték rólam az összes ékszeremet.
Aztán egyszer csak az egyik távolabbi utcából jövő, ismerős hangú kiabálásra lettem figyelmes. Ezt észrevette a bűnöző csapat is, mert gyorsan ellöktek magukról, és elfutottak. Gondolom féltek attól, hogy esetleg rendőr lehet az illető.
Kissé megkönnyebbültem mikor láttam őket eltűnni az utcasarkon, és szerencsésnek éreztem magam hogy ennyivel megúsztam. Gondolkoztam rajta, hogy vajon érdemes-e épp rendőrt hívnom, de mivel láttam milyen rutinos ez a banda, arra gondoltam, úgysem fogják már megtalálni a cuccaimat. Főleg nem itt Hawaiin.
Inkább jobban érdekelt a még mindig ordítozó távoli férfihang, ami egyre jobban közeledett felém. Pár másodperc múlva már ki is tudtam venni, hogy mit kiabál.
- Lee Taemin!!!
Már értettem. Ez a hang Minho volt.
Elkezdtem én is gyalogolni felé, majd az egyik utcában megláttam a még mindig tántorgó, bár már talán kissé jobb állapotban lévő rapperünket. Ahogy meglátott, rohanni kezdett felém.
- Mi az, nem volt elég jó társaság a csaj? - kérdeztem tőle, amint odaért hozzám.
- Hát itt vagy!! - mondta megkönnyebbülten, és megölelt. - Istenem... Annyira megijedtem hogy hol vagy!! - Mondta elcsukló hanggal, és meglepődésemre sírni kezdett. Biztosan a részegségének köszönhetően. Úgy szorongatott, hogy szinte alig kaptam levegőt. Nemsokára eleresztett, és az arcomra nézett. - Te jó ég Minnie... mi történt veled?! Neked vérzik a szád!! - Mondta elképedt, könnyes arccal, majd törölgetni kezdte az ujjával a véremet.
Én csak vállat vontam.
- Hát, igazából kiraboltak...
- Mi??!! Hol vannak? Kik voltak azok? - kérdezte hevesen, és elkezdett nézelődni, hátha látja őket.
- Nyugi, semmi baj...
- Mégis mit képzeltél, hogy csak úgy elmész egyedül az éjszakában? Látod hogy mik történnek veled ha egyedül mászkálsz!!
- Kezdjük ott, hogy te léptél le egy csajjal hancúrozni, és nem én!! - vágtam hirtelen a képébe. Ezen megszeppent, és az igazat megvallva én is.
- Te.. te meg miről beszélsz?
- Igen, arról a kis ribiről aki elvitt téged szobára. Képzeld el, láttam! Én azt hittem hogy együtt fogjuk élvezni az estét, de úgy látszik az én társaságom már nem elég jó. Legalább jó volt vele?! Megérte ott hagyni engem?
- Minnie nyugodj már le..!
Valamiért... valamiért eltört nálam a mécses. Talán a részegség, az iménti stressz és a kimerültség miatt is, potyogni kezdtek a könnyeim.
Minho bizonytalanul magához ölelt. Szerintem nem volt biztos abban hogy elfogadom-e a közeledését, miután így kimeresztettem felé a tüskéimet. Igazából nem is akartam elfogadni, mivel haragudtam rá, de olyan jól esett hozzábújni, hogy végül nem utasítottam el. Belefúrtam az arcomat a pólójába, és jól el is áztattam a könnyeimmel.
- Gyere üljünk ide le... - mondta, majd odaültünk az egyik padra, ami a tengerre nézett. - Figyelj. Az a csaj valóban megpróbált velem kikezdeni... de akkor már annyira be voltam rúgva hogy azt sem tudtam merre áll a fejem! Csak akkor realizáltam hogy éppenséggel próbál valahová elvonszolni, amikor már a karomnál fogva vezetett. Akkor eszembe jutottál te, hogy már egy ideje elmentél, és merre lehetsz. Aztán finoman leráztam a lányt, bár nem volt túl könnyű, mert eléggé rámenős volt. Elkezdtem keresgélni utánad a klubban, minden szegletét átnéztem, még a pultosokat is megkérdeztem hogy hol lehetsz, de senki sem látott. Teljesen bepánikoltam, hogy elvesztél, már majdnem felhívtam a rendőrséget, de gondoltam előbb inkább körbenézek a környéken, hátha csak sétálni mentél. Aztán szerencsére megtaláltalak itt az utcán. De Minnie, ígérd meg, ígérd meg hogy többet ilyet nem csinálsz!!
- És akkor a csaj? Nem is csináltál vele semmit? - kérdeztem.
- Nem, de.. ez most miért ilyen fontos? Taemin-ah, úgy csinálsz mintha a feleségem lennél, és arra gyanakodnál hogy megcsaltalak... - mondta nevetve.
Tényleg. Tényleg úgy csinálok, mint aki féltékeny. Szabályosan féltékeny vagyok. Mégis mi a franc ütött belém? Hogy lehetek ennyire...
- Egyébként... - Szakította meg a gondolatörvényeimet Minho, majd átkarolt, és közelebb hajolt az arcomhoz. A nagy fekete szemeivel, meleg tekintetével mélyen az enyémbe nézett, és halkan, mosolyogva azt mondta: - ... imádtam veled táncolni.
Én csak sűrűen pislogtam rá, és éreztem, hogy az arcomba futott a vér.
Ezt most vajon csak azért mondja, mert részeg?
Bár azt mondják, részegen az ember csak nyíltabb és őszintébb...
Végül is én is őszintébb vagyok. Elvégre elég őszintén kifejeztem neki, hogy mennyire idegesített az a kis fruska. Tényleg rettenetesen irritált ahogyan ránézett, hozzáért, és megpróbálta elvonszolni tőlem az én Minhomat.
Az Én Minhomat.
Őszinteség...
Még tart, igaz? Legalább ezen az egy éjszakán... megfogadtam, hogy őszinte leszek magamhoz.
Hogy most őszintén mit akarok?
Most rögtön... meg akarom csókolni a száját. A gyönyörű száját.
Igen. Gyönyörű szája van.
De mintha nem is kellene odahajolnom hozzá, mert egyre inkább csak közeledik felém...
Már éreztem a lélegzetét a bőrömön, amikor Minho puha ajkainak érintése lassan végül elérte az enyémet. Éreztem, ahogyan a hosszú ujjai lassan a tincseim közé csúsznak, és finoman közelebb húzza a fejemet. Beleborzongtam ebbe az érzésbe, libabőrös lettem, és belemarkoltam a combjába. Ez a csók hosszú volt. Éreztem benne a szeretetet, a gyengédséget... azokat a tulajdonságokat amiket a legjobban szerettem Minhoban, és amire most a legnagyobb szükségem volt.
Nagyon szerettem őt. Szükségem volt rá hogy magam mellett tudhassam, és féltem a még annak a gondolatától is, hogy egyszer valaha is el kelljen válnunk.
Ez lenne a szerelem?
Miután szétváltunk, csak mosolyogva néztünk egymásra, miközben Minho a fejem hátulját cirógatta. Szinte belesüppedtem a tekintetébe, és akár egy örökkévalóságig is el tudtam volna nézegetni. Biztos voltam abban, hogy beleszerettem Minhoba, és ahogyan nézett rám, azt is sejtettem, hogy ő is szeret engem, mert soha senki sem nézett még úgy rám, mint ahogyan most ő. Kell annál nagyobb boldogság az embernek, minthogy viszont szeretik?
- Gyere, menjünk most már vissza. Késő van. - mondta nyugodt hangon, és felállt a padról. Látszott, hogy már jócskán kijózanodott, és nem mellesleg én is alig éreztem már az alkohol hatását magamon.
A hazafelé úton sem beszélgettünk, csak némán, boldogsággal telve ballagtunk egymás mellett. Én folyton csak vigyorogtam, úgy éreztem, akár repülni is tudnék.
Mikor hazaértünk, rögtön átöltöztünk és a lefekvéshez készülődtünk. Én már vittem volna ki a párnácskámat a függőágyhoz, amikor meghallottam Minho hangját.
- A-a - mondta, majd maga mellé mutogatott az ágyában. - Sosem bízhatsz az időjárásban.
Én csak elmosolyodtam, és félénken befeküdtem az ágyba. Minho szinte kitalálta a gondolataimat, mert magához húzott, és fejemet a mellkasán nyugtatva, a szívverését hallgatva aludtam el.