12. rész: Hogy neki jó legyen

(Minho szemszög)

Ahogy megláttam Taemin alakját eltűnni a magas sziklaszirt mögött, és hallottam a víz csobbanását, szinte ösztönszerűen, habozás nélkül ugrottam utána a tengerbe, azonnal. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy kihozzam őt onnan. Képtelen lettem volna elviselni már csak a puszta gondolatát is annak, hogy épp bármi komoly baja eshetett, vagy esetleg abban a bizonyos pillanatban akár teljesen összetörve is feküdhetett volna a víz felszínén, ha épp úgy alakult volna. Így az agyam - szerencsére - ebben a szituációban maradt abban az egyszerű, józan, küldetés szerű robotikus üzemmódban, miszerint: KI KELL ŐT ONNAN HOZNOM, MOST.
Így visszagondolva simán ott végezhettem volna én is, hiszen fogalmam sem volt róla hogy mi volt a sziklaszirt alján. Akár végzetesen hegyes kövek is állhattak volna ott, amik széttörhették volna az egész testemet, netán túl alacsony víz, amibe fejest ugorva nem lett volna túl szép végkifejlet... fogalmam sem volt róla hogy akár a saját halálomba is futhattam volna akkor mikor nekifutásból, teljesen vakon ugrottam Taemin után.
De nem csodálkozom rajta, mert bármit megtettem volna érte. BÁRMIT.
A vízbe érve eszeveszetten keresgélni kezdtem a víz alatt, a szemem alig bírta a sós víz durva marását. Csak homályos foltokat láttam itt-ott, és mindegyik után úgy kapkodtam, mintha Taemint találtam volna meg. De egyenlőre még egyik folt sem ő volt, és kezdtem teljesen pánikba esni.
Egyszer csak megláttam a sok homály után egy határozottabban emberi formájú alakot, és akkor tudtam, hogy ő az. Életemben nem úsztam még olyan gyorsan mint akkor. Megfogtam ahogy tudtam, és minden erőmet összeszedve kivonszoltam az egyik simább sziklára.
- Te jó ég.. Taemin.. Taemin!!! - Ordítottam hozzá, pofozgattam, hátha felébred, de semmi. Taemin teste olyan volt, mint egy zsák. Aztán gyorsan odahajoltam a szájához és az orrához, hogy megnézzem, lélegzik-e. Nem lélegzett. Rögtön megnéztem a pulzusát, amit éreztem. Furcsának fog hangzani, de valahogy feleslegesnek éreztem, vagy leginkább féltem megnézni, hiszen a gondolataim ezek voltak: Nem halhat meg, igaz? Nem létezik. BIZTOS hogy van pulzusa, és él. Képtelenség hogy nem, az nem történhet meg, ugye?
- Istenem..
Azonnal befogtam az orrát, és elkezdtem lélegeztetni.
- Gyerünk, gyerünk..!! - folytattam kitartóan. Már majdnem kezdtem teljesen elveszteni a maradék lélekjelenlétemet és bepánikolni, mikor éreztem hogy Taemin köhögni kezd és vizet köp. Hatalmas megkönnyebbült vigyor ült a képemre, és segítettem neki kiköhögni a maradék vizet.
- Istenem.. istenem... - öleltem szorosan magamhoz.
- Mi...min..ho-ssi... - mondta akadozva.
- Ssh! - raktam az ujjam a szájára - Fáj valamid?
- A..a mellkasom...
- Igen, tudom, nagyon sok vizet nyeltél. De nem ütötted meg magad? Nem fáj sehol? - vizslattam végig a porcikáit, de szerencsére nem láttam sehol sem vért, vagy sebesülést.
Taemin csak gyengén megrázta a fejét, amit a kezemben tartottam.
- Biztos?!
Taemin bólogatott, de én továbbra is többször leellenőriztem még a karját, bordáit, lábait, a nyakát és a fejét. Nagyon aggódtam érte.
- Nem baj, azért.. Hívnunk kell egy orvost.. - kutakodtam a zsebemben a remélhetőleg még működőképes telefonom után, de nem találtam. Valószínűleg elveszett a vízben. - Nincs itt... akkor elmegyek, és hívok valakit!
- De.. Hyung.. itt senki sincs a környéken... Jól vagyok hidd el - mondta már kissé erősebb, de még mindig eléggé elgyengült hangon. - Így is egy óra volt mire ideértünk..
- De akkor sem maradhatsz orvosi vizsgálat nélkül! Megyek... - mondtam tovább, de ekkor Taemin hirtelen erősen megfogta a kezemet, és kissé felült.
- Ne hagyj itt egyedül, hyung.
Ekkor ránéztem a kezemet erősen szorító kezére, majd az arcára. Kétségbeesés és gyámoltalanság sugárzott belőle, szinte könyörgő tekintettel nézett rám, hogy ne menjek el.
Tudtam hogy nem helyes, és tényleg lehet bármi baja még így is, de... egyszerűen képtelen lettem volna így ott hagyni.
- Rendben. - mondtam nyugodt hangon, és a mellhasomhoz öleltem a fejét. Éreztem hogy a kis Taemin teste, aki immár majdnem felnőtt, rázkódni kezd a sírástól.
- Hyung én... én annyira megijedtem..! - mondta sírós hangon. Alig tudtam elviselni a fájdalmas hangját... hallatán a szívem szinte összefacsarodott.
Éreztem a könnyei patakzását vizes arcán. Lassan letöröltem róla, és csitítgatni kezdtem.
- Sh.. semmi baj. Most már itt vagy, épségben, és ez a lényeg. - simogattam a mellkasomhoz ölelt fejét, a másikkal pedig védelmezően átkaroltam a hátát. Engem is a sírás kerülgetett, mert csak most kezdtem realizálni hogy mi is történt, és hogy mi is történhetett volna. Ahogy belegondoltam abba hogy akár meg is halhatott volna, a torkom teljesen összeszorult. De összeráncoltam a homlokomat, nyeltem egy nagyot, és visszatartottam. Próbáltam erős maradni a számára.
Ő csak szipogott, és szipogott tovább. Fogalmam sincs hogy meddig lehettünk így, mire végre kicsit megnyugodott.
- Na gyere, menjünk vissza. Már elég a kalandokból. - felguggoltam, és Minnie karjait a nyakam köré kurcsoltam. Még gyengécske volt, de már volt annyi ereje, hogy a hátamra kapaszkodjon. A sziklaszirt legaljától nem messze volt egy feljáró, ahol simán fel tudtunk menni. "Simán"... nos, Taemin attól függetlenül hogy milyen vékonyka volt, nem volt túl kevés súlyú, és már akkor azt hittem hogy a hátam leszakad, mikor csak a feljárón felértünk.
- Hyung, nem muszáj cipelned, szerintem tudok...
- Nem, még gyenge vagy. Maradj csak szépen itt fent. - Mondtam határozottan, és vittem tovább kitartóan Taemint. Tényleg azt hittem ott pusztulok el, annyira fájt már a karom és a hátam, de nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy neki jó legyen.
Mindig is ez volt számomra a legfontosabb.