4. rész: Mert megérdemlem

Azon a napon ismét egy új turnéállomásra utaztunk. Még szerencse, hogy az utazás közben nemigen kellett beszélgetnem, így inkább a három órás utat Minho vállán aludva töltöttem, csaknem végig. Ő szó nélkül tűrte hogy a vállát három órája nyomom, és mikor fel-fel keltem, végig láttam a szemében rejlő megértést.
A telefonom csörgésére ébredtem fel. Épp meg is érkeztünk ekkor, és kómás fejjel emelkedtem fel Minho válláról, miközben megnéztem, ki is hív. Ahogy gondoltam: édesanyám volt az, úgyhogy gyorsan ki is szálltam Minho után az autóból, és kicsit messzebb mentem, hogy nyugodtan tudjak beszélni.
- Mi van Taesunnal? Ugye jobban van? - kérdeztem aggódva.
Anyu sóhajtott egyet.
- Igen, szerencsére nincs életveszélyben. Kiderült, hogy az a gyógyszer amit eddig szedett, most már nem jó neki. Az állapota egészen eddig stagnált, de most azt mondták, azért nem jó neki a régi gyógyszer, mert... romlott az állapota. Erősebb kell neki, és innentől kezdve tényleg, abszolút nem csinálhat semmi megerőltetőt.
Sóhajtottam. Bár rettentően megkönnyebbültem hogy nincs komolyabb baja, az viszont aggasztott, hogy nem-e lesz baj ezután - hiszen romlott az állapota...
- Tudod adni egy kicsit?
- Sajnos most kivizsgáláson van, de hívlak még. A lényeg, hogy nyugodj meg, ne aggódj, csak végezd a munkádat, fiam!
- Rendben. Köszönöm, anya. - Tűnt fel egy apró mosoly az arcomon, és láttam, hogy a távolból Minho figyel engem. A megkönnyebbült arcom láttán ő is elmosolyodott, és miután leraktam a telefont, lassan elkezdett felém lépkedni.
- Nincs komolyabb baja, hál' istennek.  Erősebb gyógyszer kell neki.
- Na látod, mondtam hogy nem kell előre aggódni. - mosolygott rám, és összeborzolta a hajamat. - Na gyere, menjünk, mielőtt még itt hagynak minket!
Rettenetesen örültem hogy így végződött a dolog, és nem rosszabbul. Nem tudom hogy bírtam volna ki, ha ilyen messzire kellett volna lennem a bátyámtól míg ő életveszélyben van. De hála Istennek még aggodalmam rövid idejére is, Minho támogatott, és ezért nagyon hálás voltam neki.
A próbák csak a szokásos ütemben zajlottak, ahogy mindig szoktak, és hamar eljött az este is.
Tökéletes sminkkel, belőtt frizurával, bemikrofonozva, munkára készen álltunk a sötét színpad mögött, és átkaroltuk egymást. Elmondtuk a szokásos jelszavunkat, és beálltunk a helyünkre.
Minden a lehető legflottabbul ment. Akár még azt is mondhatnám, hogy életem egyik legjobb koncertje volt. Végig úgy éreztem, hogy szárnyalok, és én vagyok a világ közepe. Minden táncmozdulatomban ott volt az egész lényem, a lelkem, és ez szerintem látszott is. Imádtam ezt.
És mikor már azt hittem hogy ezt az érzést nem tetőzheti semmi, nos... akkor jött a duettünk Jonghyunnal.
Ahogy láttam, ő sem érzett másképpen mint én, mert teljes extázisban kiabált a szám kezdete után a mikrofonba, és vadul letépte magáról a felsőjét - az összes kontroll fülessel, zsinórral, és mindennel együtt. Úgy nézett ki mint egy vadállat, és hatására én sem fogtam vissza magamat - teljes erőmből ráztam a fejem és a testem.
Nemsokára jött a leállás a számban, és tudtam, hogy jön az a bizonyos rész. Csukott szemmel, elernyedt testtel vártam, hogy odajöjjön hozzám. Éreztem, hogy a végtagjaim alig bírnak megtartani, és bár az elmém teljesen fel volt pörögve, a testem majd összecsuklott. Mindenem tiszta víz volt a színpadra fújt permettől és a saját verejtékemtől, a ventilátorok alulról gyengéden fújták az arcomat, a hajamat enyhén lobogtatva.
Aztán egyszer csak éreztem, hogy Jonghyun belemarkol a hajamba. De nem ám óvatosan - úgy igazán belemarkolt, és hátra is húzta a fejemet. Fájt, és úgy éreztem, hogy teljesen kiszolgáltatottá váltam, hiszen szinte meg sem tudtam volna mozdulni ebben a helyzetben. A kezére erősített bilincs verdeste a hátamat, és éreztem Jonghyun a leheletét az arcomon. Éreztem, hogy csak pár centiméter választ el minket egymástól.
Jonghyun annyira jól játszott, hogy én elhittem neki, hogy tényleg rabszolgát csinál belőlem.
És én ezt élveztem. Nem hazudtam magamnak, mert tudtam magamról hogy valójában élveztem. Még én magam sem tudom, hogy juthattam el idáig. De ha addig a pár másodperc erejéig is, amíg vele együtt töltök időt itt a színpadon, megtehetem hogy ilyen közel kerülök valakihez, akkor hát legyen. Az érzés felcsigázott, és egy olyan dolog volt, amit semmihez nem tudtam volna hasonlítani. Tudtam, hogy nem helyes hogy ezt éreztem, tudtam hogy nem szabadna ennek így lennie, és korántsem biztos hogy Jonghyun is ugyanígy veszi az egészet. De abban a pillanatban ez nem érdekelt. Csak az én saját, önző eufóriám érdekelt, amit ekkor kaptam.
Miután vége volt, csak egyre tudtam koncentrálni: hogy még. Még szeretném ezt az érzést. Ha ez éppenséggel egy férfival történik, akkor azzal történik.
Jonghyunnak igaza volt... Tudtam, hogy aligha lesz mostanában esélyem arra, hogy egy normális lányt találjak. Hiszen ha újjal ismerkednék, az biztosan ismer már a SHINee tagjaként, és az már egy kizáró ok. Sosem jönnék össze rajongóval. A másik pedig... a cég. A cég nem hagyná, hogy az imidzsemet rontsam, még ha a magánéletemről is van szó, akkor is.
Úgyhogy marad az én kis titkom. Az én kis egyetlen pillanatom, ami itt, a színpadon történik. És az hogy pont Jonghyunnal? ...Nem érdekelt. Mert jól esett, és tudtam, hogy ennyit megérdemlek.