Másnap reggel egészen korán felkeltem, pedig jó későn feküdtünk le. Valahogy nem aludtam túl nyugodtan, szerintem a tegnapi zaklatottságom miatt. Reggel is, az első gondolataim rögtön az előző este körül jártak. Pedig nem lett volna szabad...
Ránéztem a mellettem alvó Jonghyunra. Csak a csupasz hátát láttam, mert el volt tőlem fordulva. A hátát nézve rögtön az ugrott be, hogy hogyan simítottam végig rajta az előadáson. Vajon mi lesz a mai koncerten?
Lassan kikászálódtam az ágyból, rendbe szedtem magam, és kimentem a szobából. Ahogy kimentem, rögtön Minho állt előttem a szomszéd szobából kijőve.
- Oh, jó reggelt!
- Taemin-ah! - mosolyodott el - Jó reggelt.
- Hová mész Minho-hyung?
- Csak elég korán felkeltem, és gondoltam lemegyek egy kávéra. Nem jössz?
- De! - mosolyodtam el, és az előbbi kusza gondolatok hál istennek el is tűntek a fejemből. Örültem hogy összetalálkoztam Minhoval - vele mindig jól éreztem magam, és bármi gondom volt, el tudta róla terelni a figyelmemet. Minho egy nyugodt, pozitív kisugárzású srác volt, és még ha néha ugratott is, bár bosszantott a dolog, egyben tudtam azt is, hogy ez a szeretetének a jele. Kicsit olyan volt nekem, mint egy báty.
Az otthoni bátyámmal nagyon keveset tudtam találkozni amióta debütáltunk, csakúgy, mint az egész családommal. Ritkán kaptunk szabadságot, és ha kaptunk is, akkor is maximum egy hetet. Nagyon szégyelltem magam emiatt, de a szeretteim megértették hogy ez a munkám, és mindig is támogattak. Mindamellett hogy általában a nap huszonnégy órájában rettenetesen elfoglalt vagyok, sokszor jutnak eszembe és nagyon hiányoznak.
Minho és én lementünk a lifttel az alsó kávézóba. Nagyon szuperül nézett ki, igazi öt csillagos szálloda módjára - és ami a legjobb volt, hogy alig volt ott ember, tehát nem rohamoztak le bennünket a rajongók, és nem irányult ránk száz fényképező lencse. Szerettem az ilyen reggeleket.
De a nyugodtságom nem tarthatott sokáig...
Miközben Minhoval önfeledten beszélgettünk egy-egy capuccino mellett, egyszer csak megcsörrent a mobilom. Édesanyám volt az.
- Tessék.
- Taemin-ah!! - szólt zaklatottan a kagylóba. Ahogy meghallottam a hangját, rögtön tudtam, hogy valami baj van. A szívem rögtön elkezdett eszeveszettül verni. - Taesun!!!
- Mi van vele??!
- Kórházban van! A szíve... - makogott a telefonba anyám, és a sírástól alig tudta elmondani hogy mi történt. Az én szemem ekkor már teljes könnyekben ázott, Minho a vállamat fogta, és aggódó tekintettel nézett rám. - Válságos állapotban van! Rossz... rosszul lett...
- Nem.. nem...
- Még nem tudják hogy mi történt, de... Taemin-ah, én.. én nem.. nem élem túl ha valami baja lesz!!! Ah.. - hadarta kétségbeesett hangon, majd folytatta a sírást.
Ekkorra már én is zokogtam. Nem hittem el, hogy a bátyám életveszélyben van. Tudtuk, hogy súlyos szívproblémával küzd, de az orvosok már több éve írnak fel neki egy gyógyszert, amitől teljes életet tudott élni. Nem értettem, mi lehet a baj?? Miért történik ez??
- Anya... anya... szólj... bármit tudsz róla, szólj!!
- Igen.. szólok.. - mondta szipogva. - Taemin-ah... te csak csináld a dolgod, és ne aggódj! Nem akartalak felzaklatni.. de úgy éreztem, hogy muszáj tudnod róla.
- Mit gondolsz?! Persze hogy muszáj! - Felemeltem a hangomat, de nem őt akartam bántani. Egyszerűen csak túl sok volt így hirtelen, és nagyon nehéz volt ezt az egészet feldolgozni. - ...Ne haragudj.
- Taemin-ah, légy jó. Szeretlek.
- Én is.. - mondtam, majd leraktam.
Minhora néztem, és arca egy pillanat alatt elhomályosult a könnyeim alatt. Elkezdtem zokogni. Egyszer csak azt éreztem, hogy támogatóan átölel. Én teljesen össze voltam zuhanva, és csak arra vágytam, hogy valaki... valaki segítsen megszüntetni azt a fájdalmat, ami most bennem van. Belemarkoltam hátul a pólójába. A vállába fúrtam a fejem, és csak sírtam, sírtam, mint akinek muszáj volna... Úgy éreztem, a fájdalmat engedem ki magamból, de sosem lesz vége.
Belehaltam volna, ha a testvéremmel történik valami.
Miután kicsit jobban megnyugodtam, Minho elengedett, megfogta a vállaimat, és a szemembe nézett. Letörölte a könnyeimet.
- Taemin-ah... most erősnek kell lenned. Muszáj. A testvéred is.. csak akkor lehet erős, ha ti is azok maradtok. Higgy benne, hogy meg fog gyógyulni.
Csak aprókat bólogattam rá, miközben a csukott szemeimből ismét könnyek gördültek le az arcomon.
- Ne aggódj! Még semmi sem biztos! Hamarosan hív anyukád, és elmondja bővebben a dolgokat. Addig ne aggódj amíg nem tudsz biztosakat.
Hah, könnyű volt azt mondani. Persze, tudtam hogy csak segíteni szeretne, és azért mondja ezt. Nem tudtam, hogy ilyen stresszel hogy fogok végigcsinálni még ennyi koncertet - hisz még a turné elején vagyunk, és én legszívesebben csak fogtam volna magam, és hazamentem volna a bátyámhoz. De tudtam hogy nem lehet.
Ha a többiek, vagy a személyzet ezt megtudták volna, csak teljes felfordulást és galibát okozott volna.
- Hyung... - szipogtam - kérlek... ne mondd el senkinek, jó? Nem akarom, hogy mindenki ezen aggódjon.
Minho némán bólogatott, majd ismét magához ölelt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése